Nightparenting

0
33

“Van az úgy, hogy este nehéz szülőnek lenni. Néha már órákkal az altatás előtt az kívánja az ember, hogy bárcsak előre ugorhatna ahhoz a részhez, amikor csend van és sötét, nem szólnak az “angoldalok”, senki nem akar még egy utolsót nézni, bújócskázni, Micimedvével beszélgetni… Amikor kicsit hallja saját magát. Vagy még talán azt sem.” Kepes-Végh Ádám írása.

Aztán ólomlábakon valahogy mégiscsak eljut az idő oda, hogy a papamamagyerekek mind megindulnak a gyerekszoba felé, altatásra készülve. Csak még előbb fel kell venni a pelust, mert azt elfelejtettük a nagy szenvedésben. Meg mondjuk fogat mosni is. Ezeket gyorsan pótoljuk, de aztán tényleg irány az ágy!

Előbb Apa mesél. Nem, Anya. Mégis Apa inkább. Repülőset. Aztán félúton megpróbálkozik a gyermek azzal, hogy akkor másikat kéne, Kippkoppot mondjuk. Azt viszont nem lehet, a választás megtörtént, nagyrészt a mese is. Anya tud mesélni Kippkoppot, ott még lehet szó cseréről. Az úgy nem buli, Anya meséljen csak lovacskásat. Anya is mesél. Lovacskásat. Közben arra gondol, mit kell még megcsinálnia altatás után a másnapi foglalkozáshoz.

Mesék vége. Lámpaoltás. Azaz majdnem, mert hol a plüsspajtás? Meg szomjas is lett a mesék végére a gyermek, azzal is kezdeni kell valamit. De aztán most már tényleg jó éjt. Apa kivonul a kisebbikkel, remélve, hogy hátha olyan éjszaka lesz ez, amikor nem kell másfél órán át hintáztatnia az ablakban, éjszakai fényeket nézve. A gyerekszoba felől érkező hangok alapján erre kicsi az esély.

Apa a nappaliban dülöngél a kisebbel, nosztalgiával gondol vissza az egy hónappal ezelőtti altatásokra, amikor 5 perc után elszuszogott a vállán, és csinálhatta a dolgát. Annyi dolga lenne most is… De inkább csörgőzik, énekel, simogat, repülőzik, de leginkább csak az ablakban áll, és kisebbik gyermekét kifelé fordítva, furcsa kenguruként drukkol, hogy valamelyik dőljön már ki, mielőtt végleg megőrül, vagy leszakad a dereka. Az agya közben dallamtapadt angol gyermekdalokkal szórakoztatja.

Ezalatt a gyerekszobában Anya egyszerre félálomban és az őrület határán, a nagyobbik gyermek mostanra már nagyjából fejen állva, jódlizva szeretne aludni, mert eskü úgy menni fog. Egyebekben pedig éhes-szomjas-szúrjaaruha-nemkellpelus-pisilnikell-decsakbilibejó…

A kicsi nem bírja tovább. Vissza a gyerekszobába. A nagy szerint ne szopizzon. Mindenki más szerint igen. Sírás, deanya, óriási, mindent elmondó sóhajok. Második kör.

Csörgő, repülőzés, gyerekszobából kiszűrődő, meg-megálló és szétfolyó éneklés, ablakbankenguruzás idétlen időkig. “Tikk-takk (röhög ki a falióra), megint nem kerülsz időben ágyba, ha bármit meg szeretnél valósítani a terveidből.”

Aztán egyszercsak megjelenik Anya, ki tudja hányadik megébredése után, de a nagyobbikat elaltatva. Átveszi a kisebbet, és az ő altatásába  aztán végleg elalszik. Ma sem sikerült kettőnél több felnőtt mondatot váltani egymással. Na sebaj, majd talán holnap.

Akkor lássuk azt a rendrakást.

Mosogatást.

Beadandót.

Még van másfél óra éjfélig…

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatod.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ