P!NK

0
35
Fotó: v.ivash/Freepik

Több dologban is abszolút egyetértésben voltunk Anyával a csajszibarackot illetően – ami persze elég praktikus, ha közös gyermeket vár az ember, de azért véletlenül sem egyértelmű. Kepes-Végh Ádám írása.

Az egyik ilyen volt, hogy mi aztán tényleg nem fogjuk nyomni a rózsaszín, meg habos-babos, fidres-fodros dolgokat. Meg a hercegnőket. Az igazság az, hogy már akkor is tudtuk, hogy nem is szükséges nyomnunk, megteszi azt helyettünk (kis túlzással) mindenki más. Hiszen a világ már eleve fel van osztva “fiús” és “lányos” dolgokra.

Nincs ellenemre ha csajos, viszont valahogy nekem a rózsaszín “lánykadivat”, a szépség mint a lányok elsődleges tulajdonsága (és a “jóság” mint szoros második), épp annyira nemtetsző üzenetek, mint a “bajba jutott hölgy” tematikájú, passzív női szereplős mintákat adó hercegnős történetek, amelyektől lehetőség szerint megkímélném.

A történetektől sikerül távol tartani, azokra van ráhatásunk. A vizuális elemek azonban… nos, hogy is mondjam… utat találtak az életünkbe. Thomassal és Villám Mc Queennel nagyjából egyszerre, csak, hogy fair legyen a dolog. (Egész jól tartottuk magunkat amúgy árral szemben trendi gyerekmesék fronton, amíg egy nap váratlanul meg nem leptek minket egy nagyobb adag, vonatkozó témájú könyvvel…)

Hogy pontosan melyik volt az a pont az időben, amikor beütött a rózsaszínhercegnős időszak, nem tudnám megmondani. Volt egy pár “intő jel” azért, a legkeményebb talán az, amikor kivetette velünk a könyvtárból a “Konfetti, az esküvői póni” című csillámborzalmat (ez amúgy, egy sorozat darabja, csak úgy mondom). Gondolom a bölcsinek és egyéb kortárscsoportoknak komoly szerepe lehetett benne, valamint Gryllus Vilmos hatása a csajszibarack öltözködésére elvitathatatlan (“pörög a forog a szoknya”, ugyebár…). Na jó, a Tündériskolával biztosan mi is benne vagyunk egy kicsit a dologban… bár, hogy honnan vette, hogy tütüben kell táncolni rá, az rejtély marad, de ezzel meg a bölcsivel mondjuk, hogy a tündér-hercegnő vonal eredete nagyjából megvan.

A rózsaszín viszont továbbra is olyan, mintha tőle jönne valahogyan, mintha minden próbálkozásunk ellenére, hogy távol tartsuk, neki lenne fontos. Az egy nagyon izgalmas kérdés számomra ebben az egészben, hogy vajon Tádé azért lett kedvenc mert rózsaszín, vagy a rózsaszín azért lett kedvenc, mert Tádé…

A rózsaszínimádat jelenlegi csúcspontja az, hogy ha megkérdezzük Borót, milyen volt a haja és a szeme születéskor illetve egy éves korában, minden alkalommal hiba nélkül azt mondja: rózsaszín. A múltkor a Nagyi elrontotta a “félig kész mesekönyv” vonatkozó részét, de a sarj gyorsan rendre intette. Azóta már ő is tudja.

Péntek délután az eddigi trend egyfajta betetőzéseképp, én voltam a király és két pörgőruhás, koronás királylánnyal táncoltam a nappaliban, szorgosan pörgetve és forgatva őket. Igen kettővel, Boró épp olyan nagyon hercegnő, hogy a Fülünyúl se maradhatott ki a dologból.

Sosem éreztem magam még annyira lányos apának, mint akkor és ott.

Kicsivel később aztán a csajszibarackkkal leugrottunk a boltba. Nyilván teljes királylányi díszben piruettezett végig az utcán, a sorok között, hol táncolva, hol korcsolyázva, sőt azt hiszem, egy ponton műúszás is volt a dologban. Annyira el volt foglalva a hercegnősködéssel, hogy még a félig-meddig szokásos “vitatigrisvita” is elmaradt. A pénztárnál aztán levette a koronát a fejéről, majd felhúzódzkodott az elválasztókorlátra, és hintázás közben csak ennyit mondott: “Én így is királylány vagyok!”, majd a kezembe nyomta a kulacsát, hogy “Beszélgessen a villámmekvín!”

És villámmekvín beszélgetett vele egészen hazáig, többek között arról, hogy a királylányok is vezethetnek vonatokat…

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatjátok.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ