5 vicces idézet a szülői lét igazi arcáról

0
58

“Még hogy a szülői lét csupa aggódás, állandó stressz? Á, dehogy! Szülőnek lenni kész kabaré!” R. Fonyó Barbara írása.

A blog rendszeres olvasói már tudhatják, hogy számomra az anyaság nem valami pátoszos életélmény, hanem a köbre emelt hétköznapi kínlódás és a földöntúli öröm valami igen sajátos egyvelege, amelyben egész lényemmel, szívemmel, lelkemmel benne vagyok. Míg korábban, ha a gyerekeimről volt szó, túlsúlyban volt az aggodalom, az izgalom, a szorongás, hogy elrontom, rosszul csinálom, maradandó károkat okozok nekik…, mostanában egyre többször igyekszem a napos oldalra helyezkedni, onnan minden kicsit másképp látszik és próbálom észben tartani: humor nélkül gyereket nevelni szinte képtelenség és talán nem is érdemes.

Mosolyogni tessék!

Sok gyerek mellett az ember állandó készenlétben van, sokszorosan átgondolja a teendőit, mielőtt cselekvésre adja a fejét, mindent pontosan leszervez a káosz elkerülése végett. Én is folyamatos nyomkövető üzemmódban élem az életemet, néha még Hercule Poirot is megirigyelhetné a kis szürke agysejtjeimet érő impulzusokat, a hirtelen felbuzdulásból adott válaszokról nem is beszélve. Bár gyakorlatilag minden idegszálammal a csemetékre koncentrálok, mindig bennem van az érzés, hogy valamit tutira elfelejtettem… vagy éppen valakit.

Mint mondjuk a múltkor Négyest és Középsőt, akiket hanyag eleganciával felejtettünk az iskolában és az óvodában. Ez mondjuk közösen kivitelezett családi projekt volt (értsd: én+Férj… na, jó anyós keze is benne volt kicsit… kicsit nagyon), de mégiscsak én voltam az, aki felvette a telefont, aminek a túlsó végén az iskola portása érdeklődött, hogy ottalvással terveztük-e zárni a napot, mert ha igen, akkor hiányzik a hálózsák, az alvós maci és némi hideg elemózsia a holnapi viszontlátásig.

Kép: R. Fonyó Barbara http://momwithfive.com/

Az óvodából érkező hívást már nem vártam meg…, bár kíváncsi lettem volna, hogy ott is felajánlották volna az ottalvás lehetőségét?! Ki tudja? Lehet, hogy egyszer még élnék vele…


Soha nem beszéltem még arról, mennyi pénzt emészt fel öt gyerek eltartása, fenntartása, ellátása. Képzelj el sok pénzt…, na, az pont x összeggel kevesebb, mint amennyit el lehetne költeni öt gyerekre. És itt most nem észszerűtlen pazarlásra gondolok, csak a normális életvitelre.

Megvan, amikor az előszobában áll az öt gyerek és mind igen szúrós tekintettel bámul rád és egymás szavába vágva magyarázza: ők ugyan nem hisznek a varázslókban, sem a szellemekben, de akkor mégis hogyan lehetséges, hogy az éjjel mindegyikük cipője összezsugorodott és akárhogy próbálgatják, de nem fér bele a lábuk?! (És csak kicsit lenne gáz, ha Középső Nagylány lilás-rózsaszín cipőjében tipegne be a suliba, ami egyébként épp illik a lábára a sajátja helyett, ami érthetetlenül összement.)

Kép: R. Fonyó Barbara http://momwithfive.com/

Négyes szerint tutira a Mikulás volt, mert emlékszik, hogy amikor az óvodában járt, már ott olyan gyanús volt, a szeme se állt jól…, ráadásul álszakállt viselt! Mit lehet erre mondani? Igaz, hogy tavasz van, de ez a Rezgőszakállú úgy tűnik, bármikor képes felbukkanni…

Mondjuk én meg az nem értem, hogy a hirtelen növekedési ugrások miért mindig tömegesen jelentkeznek? Ez tutira valami nagycsaládos sajátosság lehet, csak hogy egy úttal megússzuk a vásárlást és spóroljunk a benzinen. Mondjuk az is rejtély, hogy miért mindig a hónap vége felé fordul elő, és soha nem akkor, amikor még úgy érzem, ezt a hónapot most tutira sikerül nullszaldóra kiügyeskednem majd.


Van egy olyan pontja az életemnek, ahol az általam és a gyerekek által képviselt magatartásforma szöges ellentétben áll egymással. Oké, elismerem, több ilyen is van, de ez az egyik legkényesebb. Nevezetesen, hogy én szeretem a rendet, ők meg nem, vagyis magát az állapotot igen, hogy van tiszta ruhájuk, sőt meg is lehet találni azokat, mert valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig a helyükön leledzenek, pedig pár pillanattal órával korábban még a szennyeskosárban fetrengtek, majd a ruhaszárítón feszengtek. És ugyanez igaz a játékaikra, a tanfelszerelésükre és úgy általában… Csak az az út ne lenne, ami a rendhez vezet!

De van az a pillanat, amikor az én jó szívem is megszőrösödik (tudod, csak úgy, mint hogy van az a pénz, amiért korpásodik az ember haja), hajthatatlan leszek és kiállok magamért, aztán meg rábízom a gyerekekre a rendrakást.

Utána pedig mindig megfogadom, hogy soha többet: a műszaki áruházban már komplett hülyének néznek, mert hol akkora csőgörényt keresek, ami belefér a porszívó csövébe, hogy a felhasítása nélkül ki tudjuk piszkálni belőle a véletlenül (?) felszippantott, gombóccá gyűrt, háromhetes bűzt árasztó zoknit, mert már csak gázálarcban tudunk közlekedni a lakásban, hol azután érdeklődöm, vajon normális jelenség-e, hogy a zsinórt csak egy méterre lehet kihúzni és ha nem, akkor mit lehet tenni ellene?! Jah, hogy három kisautó is van a zsinór felcsévélésére szolgáló egységben? Elfelejtettem volna mondani?

Kép: R. Fonyó Barbara http://momwithfive.com/

Azért van előnye is a dolognak. Egy-egy ilyen akció után legalább két hétig egy gyerekem se nyavalyog új játékért, mert valódi kincsestár tárul fel a porszívó munkájának köszönhetően a szekrények, ágyak, komodók háta mögött és nekünk sem kell kilónyi aprópézt tartani otthon, hogy gond nélkül lejászthassanak egy menetet a Gazdálkodj okosan c. játékból, mert a játékpénzek eltűntek valahová… és a kézzel rajzolt pénz meg mennyire béna már és különben is sok időbe kerül megcsinálni. Hát nem?


Férjjel alapjában véve egy hullámhosszon mozgunk, már ami a főbb gyereknevelési kérdéseket illeti. Van, amiben viszont nagyon különbözünk. Amióta édesanya lettem, megváltoztak az alvási szokásaim és őszintén szóval, azóta egyetlen éjszaka sem tudtam úgy aludni, ahogy a gyerekeim születése előtt. Pedig igazán szerencsés vagyok, mert mindegyikük kicsi korától fogva átalussza az éjszakát.

Korábban akár ágyút is sütögethettek volna mellettem, én akkor is jól aludtam, sőt még azután is, hogy férjhez mentem és rádöbbentem: Férjben egy éjszakai sajtkukac veszett el, csak a térbeli kiterjedése kicsit más… ennek következtében az éj leple alatt kivitelezett mozgáskultúrájával hegyeket-völgyeket mozgat meg. De nekem meg se kottyant…. bezzeg most, ha az emeleti gyerekszobák valamelyikében Középső furcsán veszi a levegőt, a mindig elvágólag fekvő és alvó Nagylány egy perc alatt háromszor megfordul, ha Négyes alig hallható – egyesek szerint csak denevérek által érzékelhető – horkolásba kezd, vagy Legkisebb nem egyenletesen szuszog, máris kipattanak a szemeim és nem is csukódnak le, amíg újra tökéletes csend nem lesz.

Kép: R. Fonyó Barbara http://momwithfive.com/

És eközben Férj? Legyen annyi elég, hogy amikor egy alkalommal mind az öt gyerekemnek egyszerre jutott eszébe betegnek lenni és én egész éjszaka mást se csináltam, mint ágyneműt cseréltem hol itt, hol ott nem kis hangzavar közepette, ő reggel csak annyit tudott megjegyezni rápillantva a szennyes kupacra: “Délután is ráértünk volna ágyneműt cserélni. Kár volt ezért korábban kelned.” Azt hiszem elég szúrósan nézhettem rá, mert gyorsan megkérdezte: “Vagy lemaradtam valamiről?”


Egy nagyon nagycsaládban nagyon sok mindenből nagyon sok van. Például gyerekből, aztán meg vécépapírból, de van egy olyan dolog, amely folyamatosan újratermelődik (szerencsére a gyerekek nem ilyenek) és soha, de soha nem érek a végére. Igen, a szennyes.

Én nem tudom, máshol hogy van ez, de nálunk feneketlen a szennyeskosár, én még üresen soha nem láttam, de Férj esküszik, hogy ő emlékszik egy fél órás időintervallumra az elmúlt tizenhárom év alatt, amikor nem volt benne semmi. Valószínűleg az ufók voltak…, mert hogy ilyen magától nem történik, az biztos.

Kép: R. Fonyó Barbara http://momwithfive.com/

A szennyes önmagában véve nem zavarna, jó a mennyiség egy kicsit… nagyon, de a gyerekek hozzáállása a koszos ruhákhoz mindig letaglóz.

Kezdjük azzal, hogy ha valami akár fél percig is a bőrükhöz ért, az már szerintük szennyes… (ugyanígy vannak a konyhai evőeszközökkel is, bezzeg az nem zavarja őket, ha a kedvenc bögréjüket már csak erővel tudom leválasztani az asztal lapjáról, mert már annyira ragad és ezt is csak titokban kivitelezhetem, ha nincsenek otthon, máskülönben még napokig nem hajlandók átadni mosogatásra). Második lépésként mindent, tényleg mindent csakis kifordítva vesznek le, mintha másképp nem is lehetne. Nadrág csak akkor kerülhet a szennyesbe, ha az alsónemű szorosan illeszkedik hozzá, vagyis ki van fordítva mindkettő (lsd. előző pont) és az alsónadrág/bugyi összenőtt a nadrág szárával.

Jöhetnek a zsebek, amelyek fullra vannak tömve kavicsokkal, csokipapírral, félig rágott rágóval, botocskákkal, papírfecnikkel, amelyek persze mosás közben oszlásnak indulnak és beborítanak mindent, ami az útjukba kerül, például Férj fekete bársonymellényét. Joggal kérdezhetnétek, ha ennyire zavar, miért nem ürítem ki őket?! Láttad már valaha öt gyerek három napi ruháját egy kupacban? Na, én igen… még csukott szemmel is csak azt látom, és hidd el, mindig van egy utolsó, ami bent marad… és tutira az a legkisebb és az tudja a legnagyobb kárt okozni.

Mondtam már, hogy az élet öt gyerekkel kész kabaré?

A cikk másodközlés, az eredeti írást Barbara oldalán, a Mom With Five blogon olvashatod.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ