Extrém egyedüling

0
123
https://www.thebump.com/

Úgy kezdődött, hogy ebédeltünk. Cukkinis-krumplis lepény volt az ebéd, ami, mondjuk úgy, nem aratott osztatlan sikert a csajszibaracknál. Kepes-Végh Ádám írása.

Leginkább azért, mert ő kekszet szeretett volna, mi meg nem szerettük volna, ha kekszet ebédel. A B menü joghurt volt meg pehely, ami kábé mindig elérhető mint B menü, és az esetek 99%-ában elsöprő sikert arat. A siker azonban most elmaradt, a lepény pedig konkrétan a padlón landolt. A frissen takarított padlón.

Itt már lehetett sejteni, hogy érdekes étkezés lesz.

Miután mindenki lenyugodott, és túlléptünk a “keksz-gate” ügyön, megegyeztünk, hogy inkább joghurt és pehely legyen. Kimentem elkészíteni a konyhába, Boró pedig eközben nekiállt visszapakolni a krumplis lepényt a tányérjába. Pontosabban a nagyobb darabokat. A kisebbeket közvetlenül a szájába tette. Amikor megtelt a tányér, feltette az asztalra, és leült a székére. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy a szék az előző drámakörben egy jó fél méternyire került az asztaltól, és a sarj nem igazán érte el az ennivalóját. Pontosabban elérte, ha a szék legszéléről előredőlve az asztal legszélére tett tányérok szélére helyezett kanál végének megcsippentését elfogadjuk mint megoldást. Kényelmesnek, vagy éppen veszélytelennek nem mondanám a dolgot semmi esetre.

Ez azonban nem tartotta vissza a lányunkat, aki kitartóan mutatta be az akrobata mutatványt újra és újra, miközben látszólag nagyon szenvedett tőle. Mit sem sejtve felajánlottuk, hogy közelebb húzzuk a székkel együtt, ahogy számtalanszor megtettük eddig is. Elképesztő kiborulás volt a válasz, annak ellenére, hogy effektíve nem csináltunk semmit, csak megoldási javaslatokat soroltunk. Amikor kimentem innivalóért a konyhába, és visszafele rátettem a kezem a széktámlájára, minden különösebb cél nélkül, ösztönösen, még hátat is fordított nekünk a duzzogáshoz. Egy dolog tehát gyorsan kiderült, hogy segíteni, de még csak felajánlani a segítség bármilyen formáját is, szigorúan tilos. A gyermek nem akart megmentve lenni.

Nem maradt más, mint felvenni a legbátorítóbb arcunkat, és bízni.

Nagyon érdekes helyzet volt ez számunkra Anyával. Nem ez volt az első alkalom, nyilván, hogy találkoztunk az “egyedül”-el. de hogy hogyan lett és miért épp ez az ebéd az egésznek ilyen extrém megnyilvánulása, egyelőre rejtély, és alighanem az is marad. Egészen szürreális élmény, ahogy egyszerre aggódsz, hogy a következő próbálkozásnál kicsúszik a szék és a  gyermeked befejeli az ebédlőasztalt, szeretnéd megmenteni, mert hiszen láthatóan szenved ebben az egészben, és vagy büszke, hogy mekkorát harcol valamiért, ami fontos neki. Miközben valahogy az egész komikus is, mert hát lám, olyan egyszerű megoldása lenne.

Az igazi tragédia ott érkezett, amikor a szék 5 centivel hátrébb csúszott az egyik előredőlést követően, és esélytelenné vált az asztal elérése. Nagy duzzogva végül behozta a fürdőszobából a fellépőt, hogy felmásszon az asztalhoz, levegye a joghurtját (ehhez amúgy nincs szüksége valójában a fellépőre), majd letelepedjen vele a padlóra.

Itt a vége, fuss el véle. Miután az ebéd ilyen diadalmas véget ért, a történet úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna. Említést sem érdemel.

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatod.

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ