Meddig nem a nem?

0
455
“Azt hiszem mindannyian szeretnénk sziklaszilárd alapként lefektetni gyermekeink lelkében, hogy urai saját testüknek. Hogy nem történhet semmi vele a belegyezése nélkül. Hogy a “nem” amit mond, hatással bír, súlya van. Hogy pusztán az, hogy valaki felnőtt, még nem jogosítja fel, hogy rendelkezzen vele. Hiszen a gyermek is ember, még ha pici is.” Kepes-Végh Ádám írása

Közben pedig számos esetben mi magunk tűnünk ellentmondani ezeknek az egyszerű, de fontos szabályoknak. Ami attól, hogy mi vagyunk a szülei, szerintem egyszerre jobb, és rosszabb. Hiszen az alap bizalom (joggal) ott van, hogy mi nyilvánvalóan nem rossz szándékkal tesszük, ugyanakkor mivel a mintát is jórészt mi adjuk, a “szabályszegés” is súlyosabban esik a latba.

Mert van az úgy, hogy a dolgok nem tudnak a sarj elképzelései szerint alakulni, és hiába hangzik el a “nem”, a végeredmény mégiscsak egy “de”. Nem is azért, mert “nehogymár a pelenkás legyen a főnök”, hanem mert például az úttesten való biztonságos átkelés nem tárgyalási kérdés. Az egészség, és a biztonság általánosan nem az. Ráadásul a tiltakozás, és a dráma sok esetben túl van játszva direkt a “kedvünkért”. Nyilván pocsék érzés a sikítva tiltakozó gyereknek kiszívni az orrát, de amikor egy perccel az esemény után már újra vigyorogva csacsog, akkor azért azt érzi az ember, hogy az egész sokkal inkább szólt az akarat érvényesítéséről, mint bármi másról. Amikor az orvostól “kéne megmenteni”, akkor ugyanebben már nem vagyok annyira biztos, az mégiscsak egy idegen, ismeretlen ember, aki ráadásul olyan dolgokat csinál, amik szintén ismeretlenek, ráadásul többnyire kellemetlenek is.

Aztán végül túlteszi magát az ember ezeken a dolgokon, ha máshogy nem, hát esetről esetre. Az is lehet, hogy én vagyok az egyetlen, akinek ez a (vélt vagy valós) kettősség megfogta a fantáziáját. De végül is többek között ezért van az embernek blogja, hogy kiírja ezeket magából. 🙂

Nálunk mondjuk pont itt, az egészségnél, és a biztonságánál húzódnak a kemény határok, a többi esetben egyeztetéses alapon dolgozunk, ami mondjuk egy másfél évessel viszonylag nehéz, hiszen bár nagyrészt érti amit mondunk (ebben biztos vagyok), és rá is mondja, hogy “jó”, nyilván amikor a megegyezés kellemtelenebb részét kéne teljesíteni, akkor már annyira nem tűnik jó üzletnek. Mindenesetre ezeket a megegyezéseket a kezdetektől tartjuk, és ez a jövőben is így lesz. Így biztosítva vannak a határok is, de a lehetőségekhez képest figyelembe veszem a gyermeki akaratot is.

Hiszen valójában mennyire fontos, hogy a csajszibarack puszit dobjon Mancika néninek, puszta illendőségből? Semennyire, Mancika néni felnőtt, majd lerendezi magában. Kifordul-e sarkaiból a világ, ha keveset eszik, mert nem ízlik neki a szuperegészséges kaja, amit főztem? Gyanítom nem.  Elképzelhető-e, hogy “B” ruhát vegyük fel, ha éppen nincs “A” ruhához kedve? Abszolút igen.

Abban bízom, hogy a tiltakozás figyelembe vétele ezekben a könnyebb, megengedhető esetekben, nagyobb hatásfokkal építi a kezdetben említett alapot, mint amennyire a szükségszerű megtagadás rombolja. Pláne, hogy mindkét esetben indoklás, magyarázat is tartozik a történésekhez.

Aztán amikor meg tudjuk beszélni a miérteket, vagy könnyebb lesz vagy nehezebb.

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatjátok.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ