Szepaszori

0
472

Milyen a szeparációs szorongás egy apa szemével? Kepes-Végh Ádám írásából azonnal megtudhatjátok.

Van-e olyan, akinek ismerős bármelyik a következő helyzetekből?

Az egyik pillanatban még boldog birkózásban vagy a sarjjal, gurul a nevetés jobbra-balra, a következő pillanatban pedig a gyermek sikítva menekül a karjaidból, kacaj helyett krokodilkönnyek gurulnak, te pedig úgy érzed magad, mint akit leforráztak. (A két pillanat között egyetlen dolog történt, anya 1 méternél messzebb ment.)

Apró kezek ad-hoc fogászati kezelésére ébredsz, de nem bánod, mert a következő pillanatban a kezek apró gazdája behajtogatja magát a karjaid közé és “borsófőztök”, majd egy másodperccel később apró lábakkal rúgja el magát tőled, és lendületesen tiltakozik az ellen, hogy elkapd, amikor kétségbeesésében Anya után rohanva majdnem leesik az ágyról. (Anya kikelt az ágyból és elment a gardróbig.)

Cseperedik a poronty és egyre jobban kommunikál, az érzelmeit is egyre jobban fejezi ki. Ez pedig egyaránt jelent szanaszét olvadós öleléseket, puszikat, simiket, és szívszakadós ütlegelős, sikoltós tiltakozásokat.

Megpróbáltam utánanézni, hogy más apák hogyan viselik a totyogóslélek eme viharait, de elég nagy a csend. Ennek két oka lehet ugye. Az egyik, hogy minden rendben van, csak én nyavalygok már megint, a másik, hogy mást is megvisel, csak nem kíván róla írni. Na de hát, ezért van kérem az embernek személyes blogja, hogy terápiás jelleggel kiírja magát a szeparációs szorongatott helyzetéből. Én pedig, férfiasan bevallom, elég nehezen viselem azt a “seveledsenélküled” helyzetet, amiben a lányom mostanság velem van.

Nagyjából amióta nekiállt totyogni, mindenhez alapelvárás Anya megnyugtató közelsége. Ahhoz is, hogy mi bármit együtt csináljunk. Pedig már kiválóan elvoltunk kettesben is, órákat tudtunk adni Anyának kikapcsolódni anélkül, hogy bármiféle fennakadás lett volna. Aztán puff neki, vissza a startvonalra. Az első kör emlékeim szerint nem volt ennyire fájdalmas számomra, mert egyrészt, mert akkor még csak ismerkedtünk egymással, másrészt pedig kevesebb eszköze volt arra, hogy kifejezze, ha éppen nem felelek meg az elvárásoknak.

Az agyam persze tudja, hogy nem nekem szól a dolog, nem rám haragszik. Még csak nem is haragszik, hanem rémült. De ettől nem lesz sokkal jobb, mert ami történik, az nem az agyamnak fáj. Szeretetet adok, és durva elutasítást kapok, ez pedig ráció ide vagy oda, rosszul esik. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy bizony irigy vagyok, mert szeretném, ha inkább rám lenne ennyire szüksége. (Abban is biztos vagyok, hogy néha Anya is irigy rám, mert ő meg szeretne mondjuk nyugiban fürdeni egyet).

Így aztán most mindenkinek nehéz.
Anyának azért, mert a szó legszorosabb értelmében nincs egy szabad pillanata se, és mindent félkézzel kell csinálnia, miközben egy kíváncsi matricababa igyekszik hol kivetődni a kezéből, hol belemászni mindenbe.
Borónak azért, mert lassan minden kétséget kizáróan kiderül, hogy Anya és Ő nem egy és ugyanaz a személy. Bár Anya eddig mondjuk mindig visszajött amikor elment, de hát ugye, ki tudja, meddig van ez így. Meg eleve miért megy el ugye…
Nekem pedig igazából mindkettőjük felé nehéz. Hiszen amikor a sarj elmenekül tőlem, akkor kicsit mindkettőjüket cserben hagyom. Egy nem megfelelő alternatíva leszek, miközben inkább férj és apa szerettem volna lenni.

Veszélyes visszautasítás ez, azt gondolhatja az ember fia, hogy nincs rá szükség, és könnyen dönthet úgy hogy akkor ő inkább leül a meccs/gép elé, foglalkozik a maga dolgaival, a kölyök meg a “zannya” oldják meg ahogy akarják. Pedig ilyenkor van (különböző formában és okokból ugyan, de) mindkettőjüknek még jobban szüksége segítségre. Úgy gondolom, hogy akármilyen piszok nehéz is helyiértéken kezelni a totyogós drámát, mégiscsak érdemes. Az ilyenkor adott figyelem, a nyugodt, határozott, szeretettel teli reakciók alkotják a kulcsát annak, hogy a drámák közti időben jóban legyünk. Bár reagálni sem tűnik, de valahol azt érzem, mégiscsak építünk valamit ilyenkor is.

Azt mondják a nálam okosabbak, hogy lesz majd egyszer vége ennek. Eljön majd az idő, amikor a csajszibarack túllép azon, hogy már nincs szimbiózisban Anyával, és kilép a világba. Én itt leszek.

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatod. 

Ha kíváncsi vagy, mit mond a szeparációs szorongásról Regős Judit, családi tanácsadó, a Szülők Háza vezetője, kattints ide, és nézd meg az erről szóló videót. 

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ