Nem vagy százas, fiam!

0
363

Kilógni a sorból, különbözni másoktól, eltérő véleménnyel lenni valamiről: mind-mind olyan dolgok, amik előre visznek, színesítik a világot és tanulásra késztetnek. Intoleráns, fásult, türelmetlen közegben azonban gyakran csak szorongást, rossz érzést és megbélyegzést keltenek. Felnőttként ilyen esetekben igyekszünk bevetni a bevált megküzdési stratégiáinkat, gyerekként azonban jó, ha vannak figyelmes szüleink, akik értékként tekintenek a különbözőségeinkre, és időben megmutatják, nem szégyen segítséget kérni, ha úgy érezzük, szükségünk van rá. R. Fonyó Barbara hiánypótló írása.

Mit takar a cím? Egy eredményt, mely szerint Nagyfiú nem százas, hanem százhúszas… már, ami az IQ-ját illeti, és ezzel most nem dicsekedni akarok, hanem elmesélni, mit jelent ma kilógni a sorból, bármilyen sorból, bármerre, akár föl, akár le és van-e segítség, illetve vagyunk-e elég bátrak segítséget kérni, beismerni, hogy mi magunk nem vagyunk elegendőek felülemelkedni egy problémán. Mert ezzel a lépésünkkel szembemegyünk a tökéletes szülőkről alkotott képpel és mi magunk is megbélyegzettekké válunk: lám, nem tudjuk még ezt az egyszerű feladatot sem megoldni, hát milyen szülők vagyunk?

Szerintem nagyon is jó, sőt klassz, hogy más, mint a többiek, csak kár, hogy a külvilág szemében ettől deviánsnak számít, akit megkülönböztetnek, kiutálnak, jobb esetben csak kicsit furcsának tartanak.

Népes kis családommal már mi magunk is különcnek számítunk kis hazánkban (és nemcsak a gyerekeink száma miatt, hanem, mert majd 19 éve kitartunk egymást mellett és ez a negyvenes korosztályban már furcsának számít – bocsánat a kitérőért). De attól meg aztán különösen, hogy én nem restellek külső segítséget kérni a gyerekeim neveléséhez, ha úgy adódik. És már adódott, nem egyszer, sőt nem is kétszer… Igen, azt gondolom, hogy ebben az őrült mai világban nem szégyen, ha az ember szakértői segítségre szorul, hogy a lehető legjobbat adhassa a gyerekeinek, mert bár megvehetünk nekik bármit, lassan gyereknevelős applikációkat is letölthetünk már a netről, de az életre való felkészítés mégiscsak a szülők dolga kell, hogy legyen. Viszont nagyon megváltozott a világ, az én generációm számos kihívásra nincs felkészülve a felgyorsult fejlődésnek hála, a mai fiatalok egy tökéletesen más környezetben nőnek fel, amely számukra és a felmenőik számára is tartogat meglepetéseket. A sorból kilógóknak (akár fölfelé, akár lefelé) pedig nagyon nehéz a helyzetük.

A pszichológus bejelentkezik

Minden szülő tökéletesnek látja a gyerekét…. és ez így van jól (természetesen néhány szélsőséges esetet kivéve). Mindennap hálát adok Istennek, hogy az összes gyerekem épen és egészségesen született, időben elhagyhattam velük a kórházat és eddigi fejlődésükben semmi rendkívüli esemény nem volt. Minden tiszteletem azoké az édesanyáké, akik beteg gyermeket ápolnak, vállalták ezt a terhet és minden egyes nap megküzdenek azért, hogy boldognak lássák gyereküket.

Tudatos és következetes szülőnek tartom magam, akik ismernek, ezt biztosan megerősítenék… talán túlságosan is. Épp ezért nagyon nehéz volt először átlépni a nevelési tanácsadó küszöbét, hogy pszichológus segítségét kérjem a szétesni látszó családi harmónia mozaikdarabjainak összeillesztéséhez. Nem volt könnyű meghozni ezt a döntést, de be kellett látnom, hogy nincs más út.

Nyilvánvalóan a tulajdonságainkat nem csak a külső környezet, a nevelés határozza meg, hanem adott egy alapszemélyiség – amely születésünktől fogva velünk van -, amelyből mindenki építkezik, s ezen kevéssé lehet változtatni. A másság felismerése pedig igen korán jelentkezik és erre egy gyerek nagyon nincs felkészülve, hogyan is lehetne?! Viszont még érdekesebb, hogyan viszonyulnak a felismeréshez. Nálam három gyerek is érintett az ügyben: Nagyfiú, Középső és Négyes. Nagyfiú rejtegeti, megpróbál nem tudomást venni a különcségéről és közben szenved, Középső nem érti az egészet, ő egyetlen dolgot akar, igazodni, Négyes meg még semmit nem akar, csak élni az életét, ahogy neki jó.

Más vagy, mint a többiek

Nagyfiúval most, tizenkét éves korára jutottunk el oda, hogy végre megértettük: okosabb, mint mi, másképp működik az agya és ezáltal ő maga is. Ez papírral alátámasztott tény: vannak ilyen emberek, ez nem dicsőség, ez adottság. De hogy ez mekkora terhet is jelent a szűkebb és a tágabb környezetében élőknek, azt csak azok tudják, akik kapcsolatba kerülnek vele. Sok mindent lehet a kamaszságára fogni, de mindent nem és ennek feloldásához én kevés voltam/vagyok, szóval segítő kéz után nyúltam. De ahhoz, hogy ezt a lépést vele is meg merjem tenni – sok-sok vívódás után és talán egy kicsit későn – kellett a Középsővel megélt tapasztalat.

Középső egy más világ, kinézetre és belső tulajdonságokra nézve kiköpött Férj. De amíg Férj már magabiztosan megküzd azzal a helyzettel, hogy más a mentalitása, a világhoz való viszonya, mint a legtöbb embernek, addig ez óriási kihívást jelent(ett) Középsőnek. Egyszerűen nem találta a helyét a világban, bizonytalan volt, úgy érezte, hogy ő nem olyan jó, mint a többiek, nem tud úgy teljesíteni, mint mások, ezért kudarcként élt meg nagyon sok mindent és ettől még bizonytalanabbá vált és innentől kezdve nem volt megállás, az önbizalma általam helyrehozhatatlannak ítélt károkat szenvedett. (Az alapprobléma az volt, hogy balkezesnek született, de átszoktatta magát a másik kezére, de az agya ezt a váltást nem tudta teljes mértékben követni, vagyis rejtett balkezes és ez az iskolában óriási hátrány. Most azon küzd az osztályfőnöke, hogy visszaszoktassa a bal kezére, hátha könnyebb lesz neki, de neki mindennél fontosabb az igazodás, nem akar különbözni, mert még kicsi annak megértéséhez, hogy különbözni jó! A mai iskolai környezet ugyanis nem nagyon tolerálja az eltéréseket, mert időt kellene fordítani a megértésükre, az elnyomásuk, elfojtásuk meg percek alatt megvan.)

Hiába dicsértük, ha ügyesen felöltözött, ha egyedül megfürdött, ha rajzolt vagy készített valamit, hogy megtanult biciklizni, nem volt elég, soha nem volt elégedett az eredménnyel, de mindez nem arra sarkallta, hogy újra megpróbálja, csak most még több odafigyeléssel, elszántsággal, hanem sokkal inkább elkedvtelenítette.

Itt megállt a tudományom, nem tudtam neki segíteni és ez nagyon rossz érzés volt. Féltem, de nem volt még meg bennem a bátorság, hogy külső segítséget kérjek, mert valahol szégyelltem magam, hogy elbuktam, hogy képtelen vagyok a gyerekemen segíteni, átlendíteni a nehézségeken. Az óvodában épp ekkor merült fel kérdésként az iskolaérettségi vizsgálat, így két legyet ütöttünk egy csapásra: a hivatalos felmérés alatt sort tudtunk keríteni az általam problémásnak ítélt területekre is és haladéktalanul megkaptuk a segítséget egyéni és csoportos formában. Középső fejlődése megkérdőjelezhetetlen, de még mindig akadnak kátyúk az úton, de legalább az irány megvan.

Négyes esete azért más kicsit, mert én nem érzékelem azt a problémát, amit mondanak róla, nevezetesen, hogy beszédészlelési zavara lenne. Én azt látom, hogy nem érdeklik azok a dolgok, amelyek a vele egykorú gyerekeket (viszont ismeri a betűket, olvasgat, igaz viszont, hogy pálcika ember rajzolásban sehol nincs, de pöpec vitorlázó gépeket kanyarít a lapra). Nem rajzol karikákat egy sorba, mert abba nincs semmi kihívás, persze drónokat annál szívesebben… igaz, kicsit lassan végez velük, mert hát jó – aprólékos – munkához idő kell. Az pedig nincs…, legalábbis ezt állítják az óvodában, mert sietni kell, haladni az anyaggal (sic!), nincs idő szórakozásra. Nincs idő? Hol máshol lenne idő a játékra, ha nem az óvodában?! És nincs feladattudata… Úristen! Szentségtörés! Hat évesen nincs feladattudata… az óvodavezető viszont nem akarja iskolaérettségire küldeni, mert el kell mennie iskolába, mert idő van. Na, nem a gyerekre és a fejlesztésére, hanem, hogy iskolába menjen, mert betöltötte a hatodik életévét.

Itt viszont már én mondtam – a korábbi tapasztalataim és a kialakult rutinom alapján -, hogy irány a pszichológus, mert ha a gyereknek még idő kell, akkor azt kapja meg és ha kell, maradjon az óvodában, mert az iskolában sok mindenre van idő, de felzárkózásra, na, arra pont nincs.

Nem vagyok százas

Már a felismerés is nehéz, de az úton végimenni talán még nehezebb, de az igazi nehézséget a beilleszkedés jelenti. A kilógókat egyetlen rendszer sem szereti, mert nem tud velük mit kezdeni és bár állandóan az elfogadásról papolunk, a gyerekeinket körülvevő hivatalos környezet erre képes a legkevésbé… és nem a többi gyerek be- és elfogadókészségével van a gond, hanem a bürokratikus rendszerével és az attól rugalmasan eltérni képtelen felnőttekével. Tehetséggondozás szinte nincs, vagy ha van, súlyos, nagyon súlyos pénzekbe kerül, felzárkóztatási rendszer elvileg van, de én még nem láttam működés közben. Vannak, akik megpróbálkoznak a lehetetlennel és keményen ellenállnak és kitartanak az újító megoldásaik mellett, de nem egyszer azon kapják magukat, hogy ők is a kirekesztettek táborát erősítik. De ők legalább felnőttek, akik meg tudják védeni magukat.

De mi van a gyerekekkel?

Volt, hogy az asztalra csaptam és nem tágítottam (pedig alapjában véve nem vagyok ilyen fajta): érdekes volt látni, hogy erre a fajta fellépésre voltak, akik felkapták a fejüket és támogatólag mellém álltak, segítettek, ösztönöztek, utat mutattak. Hálás vagyok nekik mindenért, köszönöm.

De még érdekesebb, hogy voltak olyanok, akik továbbra sem látták a bürokratikus fáktól az erdőt, jobban mondva azokat, akiknek az érdekében elvileg ők tevékenykednek… hivatalosan. Mondjuk nem is vártam tőlük mást… A támogató hozzáállás – mert igenis létezik és létezhet, vannak, akik meg tudják oldani, felül tudnak emelkedni a földhöz ragadt, a szárnyaló fantáziájú, a világot másképp látó kicsi emberkéket béklyóba kötő szabályokon – fényében még elkeserítőbb a kontraszt a két véglet között.

Én a gyerekeim érdekében bevállaltam valami olyasmit, amelyre még ma is sokan úgy tekintenek, mint valami személyes hóbortra. “Csak nem beteg? Te szegény, együttérzésem.” – szoktam hallani távoli ismerőstől, vadidegentől. “Minek viszed? Nem hiszem, hogy ez jót tenne neki, én biztosan nem vinném, majd kinövi magától.” – ez a másik lehetséges változat, amikor szóba kerül, hogy milyen foglalkozásokra járok a gyerekeimmel, de pont nem érdekel, ha ezért egyesek szemében nem vagyok százas…

A cikk másodközlés, az eredeti írást Barbara oldalán, a Mom With Five blogon olvashatod.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ