A gyerekvállalás fogalmáról mindenkinek más és más kép él a fejében. Elképzeljük, milyen lesz, amikor eggyel többen töltjük meg élettel a házat, azt gondoljuk, lényegében számba vettük az összes örömöt, szépséget és persze minden nehézséget is, ami ezzel járhat. Aztán megszületik a család várva várt új tagja, és hirtelen ráébredünk, hogy mennyi mindenre nem lehet felkészülni. Kepes-Végh Ádám írása.
Én nem is gondoltam, hogy igazából készen állok az apaságra. Nyilván, az elméleti koncepcióval meg voltam békélve, sőt. Elméletben nagyon régóta szeretném. Mégis, amikor tényleg megtörtént, nagyon meglepődtem.
Már azt sem tudtam elképzelni, hogy ott szülessen meg a csajszibarack ahol végül megszületett, abban a lepukkant, omladozó kórházban. Épp ellenkezőleg, abban teljes egyetértés volt köztünk Anyával, hogy „na ott aztán egészen biztosban nem”!
Nem gondoltam, hogy bármi vagy bárki képes akkora helyet elfoglalni az életemben, hogy bármilyen beszélgetésbe bele tudjam szőni, hogy tényleg az egész világom, gondolkodásom középpontjába befészkeli magát.
Magáról a szülőségről amit leginkább nem gondoltam, az az, hogy attól, hogy az ember szülő lesz, nem fogja hirtelen misztikus módon megtudni, hogy hogyan csillapítsa a lázat, melyik cipőt érdemes megvenni, beadassa-e a Rotát, estebé…, valójában nem lesznek meg a válaszai mindenre. Ember marad továbbra is. Csak most már szülő is. Sponsored by google. 😉
Ha valaki azt mondja nekem a gyerkevárás során, hogy nagyon cuki ez a gyerekszoba design, minden nagyon szép, de amúgy tök fölösleges, mert a sarj kb. egy percet nem fog benne tölteni, biztos, hogy nem hiszek neki. Elképzelni sem tudtam mennyire mindegy neki mindez, mennyire nekünk fontos csak valójában.
Azt sem tudtam elképzelni, hogy mennyire nehéz lesz ellenállni a „tanult ösztönöknek” a gyereknevelés terén. Hogy milyen könnyen állna rá a szám a „bácsinénizésre”, tiltásra, milyen könnyen hajlanék arra, hogy árnyékként kövessem mindenhova, nehogy baja essen, zárnék le nézeteltéréseket „mert azt mondtam”-al. Fogalmam sem volt, milyen nehéz lesz ezeken felülkerekedve úgy nevelni a lányomat, ahogy igazából szeretném.
Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen picike test ennyi helyet képes elfoglalni egy ekkora ágyban. Igazából már azt sem gondoltam volna, hogy velünk fog aludni a csajszibarack és nem a saját ágyában. Ezen a téren is pont az ellenkezőjét gondoltuk annak, ami történt.
Igazából még mindig nehéz elhinnem például azt is, hogy ha bárhova utazunk, akkor a család legkisebb tagjának van a legtöbb cucca. Hiába picik azok a cuccok, a sok kicsi itt tényleg sokra megy.
Valójában azt sem gondoltam volna soha, hogy én blogolni fogok az apaságomról. Azt, meg, hogy ezt a blogot ezernél is többen fogják követni kevesebb mint egy évvel az indulása után, még akkor sem mertem remélni sem, amikor megírtam az első bejegyzést.
Elképzelni sem tudtam, hogy férfiként is egyensúlyozni kell a karrier és a család között (persze csak akkor, ha az ember részt is akar venni a gyermekei felnevelésében), és hogy ez mennyire nehéz lesz majd.
Természetesen azt sem tudtam elképzelni, hogy hogy a manóba lehet az, hogy valaki „úgyis otthon van egész nap a gyerekkel”, és mégsem intéződik el semmi. Ezt még első kézből megtapasztalnom hátra van, de már másodkézből is elég meggyőzőek a napleírások. Mert az nem úgy van ám, ahogyan az ember elképzeli amíg a sarj még a pocakban dzsezzel, hogy majd akkor amíg alszik addig elintézem ezt, aztán együtt elintézzük amazt, békésen játszogat amíg vacsit főzünk, aztán együtt kacagva játszunk fürdés után lefekvésig. Ó de mennyire nem…
Még most is meglepődöm, hogy valójában mennyit is ért egy ilyen tökmag abból amit és ahogyan körülötte kommunikálunk… pedig ez már nagyon régóta, sokkal „tökebb mag” korától kezdve így van. A „játszótér” már például csak akkor használható, ha tényleg megyünk is, ellenkező esetben a „tudjukmi” kifejezéssel helyettesítendő.
Azt hittem, van elképzelésem arról, hogy mennyire gyönyörű és lenyűgöző lesz látni, ahogy szép lassan felfedezi magának a világot, megtanul vele kommunikálni, megszerzi benne a helyét. Nem volt.
Magamat is megleptem azzal, hogy mennyire nyugodt és fókuszált tudok maradni, amikor a csajszibarack fejreesik az ágyról (amíg erre van szükség…aztán csendben szétesek egy sarokban), cserébe viszont mennyire szénné tudom magam aggódni a leghétköznapibb szituációkon.
Elképzelni sem tudtam, hogy valójában mennyi időt és energiát követel egy ilyen kis emberkölyök, és jelenleg elképzelni sem tudom másoknak honnan van (és nekem honnan lesz) még többször ennyi a testvérekhez.
A lista ennél jóval hosszabb, biztos Ti is tudnátok bővíteni.
Annyi minden volt amire nem gondoltam, és aztán hol gyorsabban hol lassabban az életem részeivé váltak. Vajon mennyi minden van még amit nem is gondolok?
A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatjátok.
Vélemény, hozzászólás?