A lányom lánya – avagy a szülő-nagyszülő viszony

0
422
Apukám sokáig a lányom lányaként hívta Julcsát, az elsőszülött lányomat, az ő elsőszülött unokáját. Regős Judit írása.

A lányom lánya… Bevallom először nem esett jól. Miért nem hívja unokájának? Aztán rájöttem. Így könnyebb tartania a 3 lépés távolságot, hogy ne akarjon apja lenni az unokájának. Hiszen ő nem az apja, hanem „csak” a nagypapája Julcsának. Apukám ugyanis egy igazi „Apaoroszlán”. Még most is különleges a kapcsolatunk, pedig már felnőttem, de még mindig azonnal megérzi, ha baj van velem, ha segítségre szorulok. Ha csak rá gondolok, máris megszólal a telefon, legyen is ő a világ másik szegletén.

Nagyszülőnek lenni más minőség. Nagyszerű dolog, de sokaknak nem egyszerű megélni, hogy nem ugyanaz a szerepük, mint apaként és anyaként volt saját gyermekük nevelésében. Aki jól „teljesített” ebben a szerepben, annak az a nehéz, hogy ne szóljon bele mindenbe, ne akarjon mindent előre megmondani. Hagyja a saját gyermekét belenőni a szülői szerepbe. Hagyja őt megérni a felelősségre.

Vannak olyan nagyszülők, akik a „saját idejükben” nem tudták megélni az anyaság, apaság teljes örömét, mert sokat kellett dolgozniuk, nem voltak megérve rá, vagy egyéb szerencsétlen helyzet miatt maradtak kielégületlenek ebben a szerepükben. Ők sokszor új lehetőségként élik meg az unoka születését. Úgy érzik, eljött az ő idejük, most visszakaphatják a sorstól, amit elvett tőlük. Ilyenkor a gyermek valódi szülei sokszor háttérbe szorulnak, mert nem akarnak konfrontálódni saját szüleikkel. Sokszor maguk is elégtételként élik meg, hogy legalább az ő gyermekük megkapja azt, ami nekik is mindig is hiányzott. Csak sajnos ez sokszor csapdahelyzet, mert így újra ők lesznek azok, akik hátrányt szenvednek, illetve velük együtt a gyerekek is. Nem ritka, hogy a nagyszülők a szülő jelenlétében minősítik a nevelési elveket, családi szokásokat. Ez nagyon káros, hiszen aláássa a szülők tekintélyét.

Bármilyen nehéz is, fontos, hogy megértsük: onnantól kezdve, hogy családot alapítunk, gyerekünk születik a szűk családunk, miránk szülőkre és gyerekekre vonatkozik. Ennek a családnak az értékrendje, nevelési irányelvei kell, hogy domináljanak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nagyi és a nagypapa nem lennének családtagok. Sőt! Igazi kincs a nagyszülő, a dédszülő a háznál! Ők a nagycsalád tagjai. Nem kell az, hogy mindent egyformán csináljunk velük a gyermekek körül. Az sem baj, ha a nagyi egy kicsit kényezteti vagy túlfélti a kicsi unokáját. A gyerekekben kell, hogy tudatosodjon elsősorban, hogy mi az a szülői iránymutatás, ami meghatározza a cselekedetei fő irányait.

Az igazán szerencsés szülő-nagyszülő kapcsolat, amikor mindenki meg tud maradni saját szerepében, egymást segítve, kiegészítve, de sajnos – tapasztalataim szerint – ez elég ritka. Pedig milyen jó lenne egy igazi nagycsalád, amelynek tagjai szeretik egymást annyira, hogy tisztelik egymás határait, és nem szólnak bele a másik dolgába, nem minősítik a másikat.

Nektek milyen a viszonyotok a szüleitekkel?
Mi a titka a jó szülő-nagyszülő viszonynak?
Egyáltalán mit gondoltok erről a témáról?

A cikk az Emberi Erőforrások Minisztériuma által a „Családbarát munkahelyek kialakításának és fejlesztésének támogatására” kiírt CSP-CSBM-16 kódú pályázat támogatásával készült.

MEGOSZTÁS
Regős Judit vagyok, szülő- és gyereknevelési tanácsadó, a Szülők Háza Konzultációs Központ alapítója. Az ELTE szociálpolitika – szociálismunka szakán végeztem, de kijártam a Károly Gáspár Egyetem Szupervízor szakát is. Sokáig dolgoztam a SOTE I-es Számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján családgondozóként. Elvégeztem az Aktív Analitikus terapeuta képzést és később családi tanácsadó lettem. Több évet dolgoztam A Nő Ezer Arca Központban, mint terapeuta. Számos publikációm jelent meg, rendszeresen közreműködöm szakértőként különféle tévéműsorokban. Több szakmai díjat is nyertem, 2009-ben a Vodafone Főállású Angyala lettem. 2007-ben hoztam létre a Szülők Háza Konzultációs Központot, amelynek intézményvezetője vagyok és ahol családi tanácsadóként egyéni és csoportos tanácsadással foglalkozom. Férjemmel együtt négy gyermeket nevelünk. Szeretem a családomat, a férjemet a gyerekeimet, szeretem a hivatásomat. Nagyon sokat köszönhetek a pácienseimnek is, akiktől nagyon sok bölcsességet tanulok, és szeretet kapok.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ