-avagy: ez élet és halál kérdése. Ficza János írása.
Tegye fel a kezét, aki még nem képzelte el, milyen lenne a temetése! Nem kell hazudni, tudom, hogy Te is gondoltál már rá. Igen, én is elképzeltem egyszer-kétszer. Az enyém is természetesen megható és melankolikus lenne, a feldolgozhatatlan és érthetetlen tragédia a legkeményebb jellemeknél is utat törne a könnyeknek, a szipogó arcokra a szép emlékek ábrándja csalna bús mosolyt. Nagy lenne a bánat (hiszen olyan fiatal volt), elfelejtenék minden genyóságomat (mindenkihez volt egy kedves szava), giccsesen eltúlzott történetek elevenednének meg rólam (olyan nagylelkű volt) és az égig magasztalnának (soha nem találkoztam még ilyen emberrel). Sokan eljönnének, olyanok is, akikre nem számítottam (ettől még jobban elérzékenyülök), de néhányukat csak a katasztrófa turizmus hajtana (nem ítélkezem). A hangszóróban a Starman szólna David Bowie-tól, melynek hallatán szem nem maradna szárazon. Emlékoldalam indulna a Facebook-on, a barátaim virrasztanának értem, a közértben és a fodrásznál néhány napig én lennék a fő téma, fiatal lányok sajnálnák, hogy nem ismertek személyesen, fontos emberek tennének úgy, hogy igen. Idős hölgyek jajgatnának és még talán valamelyik városi lap is megemlítene. A párom sok évig gyászolna, de végül talpra állna. Egy idő után pedig találna valakit, de soha-soha, mondom SOHA nem felejtene el engem (ugye?), mert nekem mindig különleges helyem lesz a szívében – ezt az új párja is tudná, mint ahogy azt is, hogy ő csak egy kényszerpótlék, csak második a sorban, nem érhet a nyomomba. Ha-ha! Megszívta, jól kicsesztem vele.
Az ember ilyenkor könnyen romantizál, idealizál és persze elvicceli a dolgot. Legalábbis addig, amíg nincs gyereke – onnantól kezdve már nem vicces ez a történet, mert mindennek komoly tétje van. Nem tudnék többé szentimentálisan és humorral átitatva gondolni az elmúlásomra, az eshetőségre, hogy a lányomnak apa nélkül kell felnőnie.
Sőt, sokkal jobban féltem magam! Na nem azért, mert hiúbb lennék (lehetnék még ennél is jobban?), hanem mert tudom, fontos kötelezettségeim vannak még az elkövetkezendő cirka 50 évben. A lányomnak szüksége van és lesz rám, ez az óriási felelősség pedig növeli bennem az óvatosságot.
Azt mondják, attól a pillanattól, hogy megtudod, gyereked lesz, életed végéig aggódni fogsz.
Ez az elmúlt 14 hónap tanulsága alapján teljesen igaz. A lista első helyén természetesen a lányom van, és minél nagyobb lesz, annál jobban fog emészteni ez az érzés. Sőt, már most rettegek a kamaszkorától, mert tudom, hogy sok álmatlan éjszakát fog nekem okozni. De ez az élet rendje.
Arról viszont nem szólt senki, hogy ilyenkor nem csak a gyereked, hanem magad és a párod miatt is jobban aggódsz.
Arra nem voltam felkészülve, hogy az eddigieknél jobban fogjuk félteni saját magunkat is. A kettesben élt, gondtalan, felelősségmentes életünk bármilyen csavart is tartogathatott, annak következményei nem vertek volna cunami méretű hullámokat – legrosszabb esetben megtörtént volna a fent leírt temetés, én megszívom, a párom pedig valahogy túljut rajta. Nem állítom, hogy a fordított eshetőségre (én maradok meg, ő megy) már volt egy kész forgatókönyvem, de azért egy özvegy férfi megérdemel egy világkörüli utat.
Most, hogy hárman vagyunk, nincs elbagatellizált B terv, nincs tréfás forgatókönyv özvegyeknek. Emily van csak és a feladatom, hogy felneveljem őt, hogy megtanítsam biciklizni, hogy iskolába vigyem, hogy ott legyek a szalagavatóján, hogy büszkén tapsoljak a diplomaosztóján, hogy oltárhoz vezessem, vagy hogy lássam az unokáimat. Ez mindhármunk érdeke.
Így, hogy növeltük a tétet, sokkal nehezebb ez a játék.
Most már az egészség, a stresszmentes élet, az óvatosság és az odafigyelés mind-mind kiemeltebb szerepet kaptak. Eddig is fontosak voltak, na de most? Akkor is lassabban járok az autóval, ha egyedül vagyok, mert tudom, hogy hazavárnak. Nem idegeskedem olyan dolgokon, amiken nem tudok változtatni. Nem engedem, hogy a munka fontosabb legyen a családnál. Nem dohányzom, kevesebbet iszom, többet sportolok és megpróbálok helyesen táplálkozni. Lassítottam, lenyugodtam.
Persze apró tüskeként egy kis félelem mindig ott marad, és ha mégis jön (ahogy a szomszéd bácsi szokta mondani) a MÚLÓ, akkor úgysincs mit tenni. A lényeg, hogy kerülöm a fölösleges kockázatokat.
És persze, mivel elmúltam harminc, gyakrabban eszembe jut az is, hogy szűrésekre kell járnom – ez utóbbi nem csak az éppen véget ért movember mozgalom miatt aktuális, hanem mindig. Többé már nem hanyagolhatom el. El is megyek.
Te voltál már?
A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apu-kalipszis blogon olvashatod el.
Vélemény, hozzászólás?