Screentime

0
497
Kép: Arthur Brower / The New York Times Photo Archives

Van néhány olyan téma, ami szinte mindig előkerül a gyereknevelésről folytatott beszélgetések során, és amelyekről sokan vélik úgy, hogy az ő kezükben van az egyetlen jó megoldás – persze ehhez mérten az egyetlen megoldás valójában ezerfélét jelent. Tipikusan ebbe a körbe tartoznak a különféle képernyők előtt töltött időről folytatott viták, a korlátlan használattól a teljes tiltásig igen széles a paletta. Előbb-utóbb a legtöbb szülő kénytelen megalkotni a saját családi alapreceptet, amit aztán -ha akarjuk, ha nem- az idő, az óvodai, iskolai környezet, és nem utolsó sorban az otthon ellesett minták folyamatosan befolyásolnak. Kepes-Végh Ádám írása.

Kicsivel több, mint egy éve írtam a “kütyünemkütyüt“, ami mostanában egész sokat jut eszembe, mivel egy, a témába vágó kihívás megoldásában vagyunk épp. Elkezdett hatni ugyanis a képernyők varázsa.

Elég ártatlanul indult, idejét sem tudom már mikor. Az alkalomszerű “állatosdoku” nézegetésből egyszer csak átváltottunk a “téztem!” egyre sűrűbb ismételgetésbe, ami még nem is lenne baj, nem akarom én letagadni a tévé létezését, de akkoriban ez leginkább úgy nézett ki, hogy a kapcsolgatást élvezte a csatornák közt, 30 másodpercenként újat kérve. Annyiban egyet kellett vele értsünk, hogy ritkán volt igazán fogunkra való műsor nekünk is. Ami meg volt az egy kicsit túl sokat ismétlődött. Az igény szerinti média korában nekünk ez nem igazán felelt meg.

Átpártoltunk tehát a számítógéphez, ahol aztán minden volt mindig és épp úgy, ahogy elképzeltük. Kezdetben csak szépséges állatképek, majd természetesen rátaláltunk a legnépszerűbb videomegosztó oldalra is, ahol indulásképpen mindent néztünk, csak “gyerekvideókat” nem. Nálam lehetett nézni NBA összefoglalókat és főzőcsatornákat, Anyánál (a kiegyensúlyozott szórakoztatás jegyében) táncos és korcsolyás videókat. Olykor-olykor még e-sport közvetítéseket is választottunk a “nézlapra”.

A váltás ott következett be, amikor egy szép napon Anya megunta a CD-n elérhető Tündériskolát és a Gryllus dalokat is meg akarta ismertetni a csajszibarackkal. Igenám, de ezekhez színes és izgalmas videók is tartoznak, és már nem lehetett olyan gyorsan kikapcsolni a képernyőt, hogy ez neki ne tűnjön fel. Lebuktunk.

Az utóbbi egy-másfél hónapban viszont ugrásszerűen megnőtt az érdeklődése a mondókás videók iránt. Amúgy is imádja a mondókákat, és lelkesen ismételgeti az utolsó két szótagot minden sorból, de hát a sima mondókánál már csak egy dolog izgalmasabb, ha animáció is van hozzá. Most kis túlzással ott tartunk, hogy ha egyedül játszik, és mi csak gyönyörködünk benne, nagyjából 10 perc után már mászik is a számítógép előtti székbe, hogy “egereset”. Ilyenkor alkalma válogatja, hogy vagy belemegyünk a buliba, és megnézünk pár videót (vagy ugyanazt többször) mielőtt az analóg világ felé terelve sarjunkat vonatépítésbe vagy könyvlapozgatásba kezdenénk, vagy sajna csalódnia kell a gyermeknek, mert inkább eltereljük a géptől. Azon túl, hogy “ne nézzen már annyi monitort” az is cél, hogy megtanuljon játszani, úgyhogy nem lehet mindig kanapén lustálkodva játékvillával enni az egyik frissen sült “kolbászos kamion”-t a másik után azon merengve, hogy milyen gyorsan felnőnek.

Egészen elképesztő humorérzéke van amúgy az életnek. Nem tudván eldönteni, hogy mikor is lehet elkezdeni hozzáférhetővé tenni a videótartalmakat, pont nagyjából egy hónapja beszéltük meg, hogy a mesenézést majd a Disney Herkulessel (örök és feltétlen kedvenc) a szülinapján vezetjük be. Erre puff, pár héttel a nagy nap előtt már rendszeres “gryllusklipnéző” a sarj. Mondjuk a mesék nem nagyon érdeklik még, próbáltuk a Süsüt, Pom-Pomot, Kockás fülű nyulat is… valószínűleg túl kevés benne a dal. Mondjuk Thomast az kiszúrta az ajánlósávban, Anya pánikolva írt rám napközben, hogy nagy a baj, nem tudni honnan (bölcsi..nyilván), de a gyermek tudomást szerzett Thomasról. Szerencsére egy rövid meserészlet után kiderült, hogy ez uncsi, Thomast építeni sokkal jobb, mint nézni. Tudom, hogy nem úszhatjuk ezt sem meg örökké, és van rosszabb mint a bugyuta gőzmozdony, de egyelőre nagy öröm nekem, hogy elodáztuk. Amikor eljön az ideje, valószínűleg olvashattok majd ezen az oldalon szívből jövő bárgyúmese kritikákat is, de MÉG nem.

Szerencsére nincs minden veszve azért, hiszen bár csak sötétben használható (ami szerencsére egyre könnyebben elérhető így a téli hónapok felé haladva), és elég macerás a beüzemelése, azért a diavetítő is óriási sztár. Olyannyira, hogy van, hogy még hajnalban is felkel miatta a hölgyemény. 🙂

Abban azért megegyeztünk Anyával, hogy a youtube alkalmazás létét pedig a legnagyobb titokban tartjuk a gyermek elől. Hamarosan úgyis eljön az idő, amikor megtalálja Thomasékat ott is, minek siettetni…

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatjátok.

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ