Miért nem sikerül a gyereket lefotóznom?

0
751
Pinterest

Egy kisgyermekes anyuka fotós élményei

Amikor elkezdett domborodni a pocakom, minden hónapban lefotóztam. Havonta dokumentáltam a testem változását. Mosolyogva nézegettem a végeredményt, napokon át.

A szülőszobára is vittünk fényképezőgépet, hogy gyermekünk, Peti első pillanatait is meg tudjuk örökíteni. A vakut előre letiltottuk, mert ugye vakuzni az újszülöttet nem szabad. Az első képek így nem lettek túl jók, de mindegy, hisz szívem alatt hordott gyermekem volt rajta, más nem számított.

Az első napokban több tucat kép készült, mind nagyon cuki: Peti ránk nézett, édesen aludt, tündéri volt a kis talpa, pláne amikor megvillantotta a világ legédesebb mosolyát.

Pár hét múlva úgy alakult, hogy a férjemmel együtt a tükörreflexes gépnek is búcsút mondhattam. Fotózás nélkül mégsem lehet meg egy kisbaba! Elrohantunk a boltba, hogy vegyünk egy fényképezőgépet. Az első sokk itt ért, amikor megláttam, hányféle gép is van: húszezertől több százezerig kaphatóak masinák. A lényeg, hogy legyen kicsi, akár zsebbe is bedugható, tudjon zoomolni és ne legyen túl bonyolult.

Nagy örömmel vonultam haza a zsákmánnyal: lelkesen fotóztam a babát, de egyre rosszabbak lettek a képek: egy se lett éles. Minél többet és gyorsabban mozgott Peti, annál rosszabb lett a helyzet. Így áttértem videóra, az legalább élvezhető volt…

Na de azért csak kéne pár fotó a nagyiknak is, meg a Facebookra is.

A pelenkázást kötelező lefényképezni, de nem mehettem el az asztaltól: hogy hagyjam ott Petit egyedül a magasban. Így elérhető távolságból próbáltam fényképezni: egy kézzel a gépet tartottam (még jó, hogy kicsi és könnyű), a másikkal mutogattam, bohóckodtam, csettingettem, hogy odafigyeljen. Megvolt a mosoly, sikerült megörökíteni! Legkésőbb a gépre töltés után rá kellett, hogy jöjjek: Peti az életben sokkal édesebb… Keze-lába csak homályos csíkra sikeredett, kancsalon bámult a kamerába és az orra akkora volt, mint egy megtermett férfiembernek. Ezeken a fotókon a mai napig jókat szórakozom. Legszívesebben kitenném a falra, hogy felderítsen, ha elszontyolodnék valamin. Pedig apukám morgolódott sokat, hogy tehettem ilyen szégyent a gyermekemmel.

Azt azért én is tudtam legbelül, hogy ez az a fotó, amit még véletlenül sem lehet nyilvánosságra hozni…

Meddig is kell várni, amíg végre lehet vakuzni? Mivel szokás szerint mindenki mást mondott, írt, inkább kivártam.

Pár hét intenzív, ámde többé-kevésbé sikertelen fotózás után beláttam, a legjobb, amit tehetek, hogy hivatásos fotóst keresek. Nem vettem részt divatos várandós fotózáson, de nem volt gond, hisz majd minden, korban Peti előtt járó gyermek anyukája került már ebbe a szituba: pár óra alatt több címet is összegyűjtöttem. Nagy boldogságomra elkészültek az első mutogatható képek.

Négy hónapos kora körül a modellem elkezdte csorgatni a nyálát. Ha szerencsém volt, az orra is folyt. A képek láttán a nagyszülők elborzadtak: mi a gyerekkorunkban sosem voltunk ilyenek.

Néhány hónap elteltével, amikor a gyermek turbó sebességgel mászott a lakásban, csak olyan képek készültek, ahol a kamerába tolt tenyerén és dinnye nagyságúra nyitott száján kívül nem lehet látni semmit. Peti, mint talán minden kisgyerek, hihetetlenül nárcisztikus, imádja megnézni magát a fényképen. Mindezt persze legkésőbb azonnal, vagy kicsit hamarabb. Ez így is maradt egy-két éven át: Amint meglátta a kamerát, „Én is, én is!” felkiáltással rontott a gépre. Mondanom sem kell, hogy a kattintás előtti idő töredéke alatt sikerült reagálnia: esélyem sem volt.

Ekkor már sejtettem: nem a vaku a megoldás. A piros szemen kívül sokat nem segített. A játszós képek sem lettek élesek, nem egyszer Peti a kattintás alatt kifutott a képből. Ha sikerült elkapni a pillanatot, kilógott a feje, lába vagy keze. Ha mégis rávettem, hogy álljon meg egy pillanatra, vészesen vicsorgott mosoly gyanánt, vagy ökörködve grimaszolt, esetleg nyelvet nyújtott.

A szabadban messzebb mentem, hogy tuti lekaphassam. Sikerült is, de olyan pici volt, hogy a nagyi fel sem ismerte a képen.

Alvás közben ugyan nem mozgott vagy fintorgott, ideálisak voltak a körülmények, de kinek lenne kedve azzal próbálkozni, felébred-e a vakura? Állítólag nem, de nem reszkíroztam…

A lányok korábban hajlandóak pózolni a képek tanulsága szerint. Az én fiam most, öt évesen kapható lencsevégre, ha szépen megkérem vagy megvesztegetem pedagógiailag teljesen inkorrektül némi tejszelettel, esetleg plusz mesével.

A köztes időszakban maradtak a vállalhatatlan, ámde visszanézve mégis szép emlék fotók. Hisz igazából csak magunknak készültek és valójában nem a szememmel, hanem a szívemmel nézem őket. Az átélt pillanatokat, érzéseket látom, amit senki más.

A neten sok tippet találni a gyerekfotózás rejtelmeiről, de mindet tükörreflexes géphez írták. Ha azon mindent beállítunk az előírtnak megfelelően, nagy eséllyel tényleg tudunk igazán szép képeket készíteni. De mivel ezek a gépek igen drágák, összegyűjtöttem pár trükköt, amivel a meglévő, kompakt géppel vagy akár a telefonnal is jó képeket lehet készíteni.

Írta: Markowski Eszter

Folytatjuk!

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ