„Várólistás anya és apa”, akik lélekben már régen szülők

0
1655
huffingtonpost.com

Gyerekként azt hisszük (és miért ne tennénk, hisz’ mindenki azt mondja, hogy így lesz), megtaláljuk életünk párját, akivel boldogan élünk, amíg meg nem halunk, akivel családot alapítunk, nőként sok szép kisbabának adunk életet, és minden a lehető legnagyobb rendben lesz, hiszen az élet ilyen.

Aztán felnövünk és rájövünk, hogy nem mindenkinek ennyire „komplikációmentes” a tündérmeséje. Van, ahol a királylánynak és a királyfinak együtt kell átesnie számos próbatételen és csak reménykednek benne, hogy a végén minden happy end lesz.

Beszélgetőtársamat egy kitartó királylánynak látom és ezért megkértem, meséljen nekem önmagukról, a kapcsolatukról, és arról az élethelyzetről, amelyben élnek.

Mióta ismeritek egymást? Hogyan ismerkedtetek meg?

Igazából már azelőtt összeért a sorsunk, hogy ismertük volna egymást. Minden évben ott nyaraltunk, ahol a férjemék laktak. Egyszer egy műszaki hiba miatt szerelőt kellett hívnunk, utólag raktuk össze a képet, hogy az apósom és a sógorom szálltak ki a helyszínre.

2004-ben, 18-19 évesen találkoztunk. Volt pár szaktárs, akikkel összejártunk tanulni. Az egyik ilyen vizsga előtti hajrában a későbbi sógorom volt a soros a vendéglátásban. A szülei jó szívvel fogadták a csapatot, és épp az öccse otthon volt, aki már elsőre is nagyon kedvesnek tűnt, de megmaradtunk a barátság szintjén, nem is láttuk egymást gyakran, mert bentlakásos kollégista volt egy középiskolában. Aztán ő is ugyanarra az egyetemre jelentkezett és gyakrabban találkoztunk, beszélgettünk.

2006-ban fordult komolyra a kapcsolatunk, pontosan 10 éve, és idén nyáron leszünk 6 éves házasok.

A házasságkötésetek előtt tudtátok-e, hogy a gyerekvállalás nem lesz könnyű?

Igazából tudtuk, hogy lesznek nehézségeink, csak nem sejtettük, hogy ekkorák. A sógorom és a férjem egy ritka betegséggel születtek, de a gyerekeik elvileg csak hordoznák a hibás gént. Ehhez képest ott sorozatos vetélések, itt pedig orvosilag igazolt meddőség keserítette/keseríti az életünket. Akkor feléledt bennünk a remény, amikor megszületett a két unokaöcsénk, végig izgultunk, hogy minden rendben legyen. Szerencséjük volt, mindkettő okos, szép, egészséges gyerek, de sajnos azóta se köszöntött a családra több szerencse.

Hogyan jutottatok el annak a gondolatáig, hogy szeretnétek örökbe fogadni egy gyereket? A döntéseteket indokolta-e valami, vagy kezdettől fogva ez volt a tervetek?

Tanárként én mindig szerettem volna gyereket, legalább kettőt, talán hármat. A férjem is, bár ő azt mondta az elején, hideg fejjel, hogy soha nem mert többre vágyni egy szép feleségnél, és ez megadatott neki, amiért ő nagyon boldog és hálás. De aztán amikor megérett a helyzetünk a felelős gyermekvállalásra, elszántan és nagy reményekkel vágtunk bele.

Hamar kiderült, hogy az én inzulinrezisztenciám és pco-betegségem csak tovább rontotta az esélyeket. Négy orvos mondta ki rólunk, hogy lombikkal lehetne egy kicsi esélyünk, de nagy valószínűséggel beteg babát szülnék. Ezt nem mertük vállalni. Emellett pedig se lelkileg, se fizikailag, se anyagilag nem állunk készen egy ekkora próbatételre.

A diagnózis utáni hetekre nem nagyon emlékszem, csak a sötétségre, ami körülvett bennünket. Borzalmas időszak volt. Innen visszatekintve látszik, mennyire mélyen el voltunk keseredve.

Aztán elkezdtem keresni a kiutat. Könyvtárosként mi sem volt egyszerűbb, mint felkeresni a megyei könyvtárat, és kimazsolázni a nekünk való könyveket. Volt abban a kupacban minden, tudnivalók az inszeminációról, lombikról, annak vállfajairól (hátha mégis, de aztán a teljes információkészlet birtokában még erősebb „nem” lett a válasz), gyereknevelésről (Dr. Spocktól Vekerdyn át a Suttogóig), fejlődéslélektanról és az örökbefogadásról is. Havi 50-60 könyv fordult meg a kezemben, és folyamatosan referáltam róla a férjemnek, akivel mindent átbeszéltünk, amiről olvastam.

Ez terápia volt, beindította a gyászfeldolgozást mindkettőnkben, és viszonylag hamar (4-5 hónap alatt) eldöntöttük, hogy jelentkezünk a hivatalban örökbefogadó szülőnek. (Nem keverendő a nevelőszülővel, az egy külön szakma!) Igyekeztünk a lehető legtöbb információt összegyűjteni a folyamatról, a lehetőségekről, történetek után kutattunk.

Hogyan fogadta a döntéseteket a családotok, a baráti társaságotok? Bevontatok másokat is a döntési folyamatba vagy ketten beszéltétek át, mit tegyetek? Hogyan éreztétek magatokat a döntés előtt és hogyan utána?

A döntésünk igazából erővel töltött el bennünket. Hiszen nekünk lesz gyerekünk, ez a gyerek biztosan a miénk lesz, csak ki kell várni, és ő is vár ránk valahol.

A családunk érdekesen fogadta. Természetesen vágytak unokára. De miközben megnyugvással vették tudomásul, hogy nem fekszünk kés alá, előkerültek a tipikus előítéletek, az „én nem tudnám…” kezdetű mondatok, a „más gyerekéről”, meg hogy „milyennőazolyan”. Sok munkába telt eloszlatni a ködöt.

Az apósom nagyon nehezen emésztette meg, pont ő, aki maga is árvaként nőtt fel. Az elmúlt évek aztán minket igazoltak, és most már ők is nagyon várják, hogy végre nagyszülők lehessenek. Sajnos édesapám már nem érhette meg az első unokáját, őt tavaly veszítettük el. Utána fél évvel pedig a nagymamám is követte őt. Most épp az ő hiányukkal birkózunk.

A barátainkat is erősen megrostálta a hírünk. Egyesek megátalkodottan ellenezték az egészet, mások rácsodálkoztak, megint mások kéretlen tanácsokat adtak. Azt tapasztaltuk, hogy habár az örökbefogadás évezredek óta az egyik szokásos formája a gyerekek családba kerülésének (emlékezzünk csak a római jogra), valahogy mégiscsak megbotránkoztatja az embereket. A rengeteg olvasás azonban felvértezett bennünket mindenféle reakcióra, és hamarosan önbizalommal telve tudtunk válaszolni a zavarba ejtő megjegyzésekre is.

Sokan csodáltak bennünket. Pedig mi úgy gondoljuk, hogy ebben semmiféle hőstett nincs. Adott két ember, akik nagyon szeretik egymást, és nem tudnak gyerek nélkül élni. Mivel nem tudnak szülni, próbálnak más legális úton háromfős családdá fejlődni.

A szurkálódók szemében viszont az volt a „bűnünk”, hogy nem tettünk meg mindent a vérszerinti gyerekért. Hiszen elmehettünk volna lombikra, öt kezelés ingyen van, meg hát ott a spermadonáció. Igen, de az öt kezelésbe nem számít bele a rengeteg vizsgálat, a gyógyszer, az egésszel járó fizikai és lelki megterhelés. A spermadonáció meg számunkra összeegyeztethetetlen a házastársi hűséggel és egyenlőséggel. Én ehhez a férfihoz mentem hozzá, csak neki és csak az ő gyerekeit szeretném a szívem alatt hordozni, ha megadatik. Ne legyen a gyerekünk egyikünké sem, ha már mindkettőnké nem lehet. De ez a mi egyéni világlátásunk, más másképp gondolja. Voltak ebből fájdalmas szakítások. De úgy gondoljuk, hogy ilyenkor hagyni kell esni a dolgokat. Némelyekkel azóta újra sikerült közös nevezőre jutni.

Igazából ketten döntöttünk minden kérdésben. Persze meghallgattuk a véleményeket, végiggondoltunk egy rakás érvet és ellenérvet, így határoztuk meg azokat a határokat, amelyekkel aztán beléptünk a hivatal kapuján.

Néhány szóban bemutatnád, hogyan zajlik az örökbefogadás folyamata? Milyen lépések vezetnek el az örökbefogadás „lehetőségéig”, tehát addig, amíg alkalmasnak nyilvánítanak?

Mivel albérletben lakunk, e-mailben megkerestem a lakhelyünkön területileg illetékes gyermekvédelmi szakszolgálat (régen gyivi, ma tegyesz) munkatársát. Ő elmondta, hogy a mi megyénkben nem akadály, ha valakinek nincs saját ingatlana, jelentkezzünk csak nyugodtan. Így írtunk egy hivatalos levelet, valami olyasmi szöveggel, hogy mi vagyunk xy, foglalkozás, úgy alakult, hogy mi nem tudunk önerőből, de nem szeretnénk gyermek nélkül élni, ezért szeretnénk jelentkezni.

Hamarosan meg is érkezett a válasz, várnak bennünket elbeszélgetésre. Az adott napra nagyon sokat készültünk, beszélgettünk a férjemmel, mik az elképzeléseink, mit tudunk elfogadni. 3,5 órán át egyeztettünk a tegyesz munkatársával, aki nagyon sok szempontból tett fel kérdéseket rólunk, a családunkról, a hátterünkről. Nyilatkoznunk kellett, milyen gyermeket tudnánk elfogadni nem, életkor, egészségi állapot és származás tekintetében. Kérjük-e az országos nyilvántartásba vételt, és nyitottak vagyunk-e a nyílt örökbefogadásra.

Az ügyintéző tájékoztatott, hogy a következő időpontot a pszichológus kolléganővel kell megbeszélnünk, ő az újabb randevún szintén tett fel kérdéseket, csináltunk pszichológiai teszteket, amelyek objektíven is rávilágítottak a személyiségünkre. Vizsgálták a motivációnkat, beállítottságunkat, hogy alkalmasak vagyunk-e az általunk meghatározott korú gyermek nevelésére.

Egy hónappal később az ügyintéző felmérte a lakásunkat, újabb egy hónappal később részt kellett vennünk egy tanfolyamon. A tanfolyam nagyon fontos része az alkalmasságnak, hiszen egy csomó olyan problémával szembesül egy örökbefogadó szülő, amellyel egy átlag család nem. Az örökbe adott gyermeknek az első perctől fogva tudnia kell (ha csecsemő, akkor is), hogy mi őt örökbe fogadtuk, hogy ez legyen számára a természetes. Ezek a gyerekek már elszenvedtek egy traumát, és a feladatunk az, hogy átsegítsük őt a korosztályos problémák mellett az identitásbeli nehézségeken is. Ehhez viszont az kell, hogy az örökbefogadó szülő tisztában legyen önmagával, hogy feldolgozza a meddőségét, viszonyát a gyermek múltjához, vérszerinti szüleihez, hogy hitelesen tudja ellátni a feladatát: egészséges, boldog, kiegyensúlyozott embert tudjon nevelni egy terhelt múltú kisgyerekből.

Eközben be kellett nyújtanunk egy-egy kézzel írott önéletrajzot, fényképeket, jövedelemigazolást, háziorvosi igazolást arról, hogy nincs olyan betegségünk, amely megakadályozna bennünket a gyermek felnevelésében.

Amikor minden szakvélemény és papír összegyűlt, továbbították azt az illetékes gyámhivatalba, amely ezek után újra berendelt bennünket, elbeszélgettek velünk, felvettek egy jegyzőkönyvet, majd két héttel később kiadták a jogerőre emelkedett határozatot arról, hogy alkalmasak vagyunk egy 9 hónapos, egészséges, vagy korrigálható egészségi állapotú, bármilyen nemű gyermek örökbefogadására.

Hosszú menetelés volt ez, fél évig tartott az eljárás. A megyei listán azonban a jelentkezéstől számítva állnak sorban a várakozók, így már el is telt fél év, aminek nagyon örültünk. Persze tudtuk, nagy utat kell még megtennünk.

Az itt kapott határozattal, amennyiben a jelöltek kérik, lehet jelentkezni civil szervezetekhez is. Ezen szervezetek fő profilja a krízisterhes anyák támogatása, és ebben foglaltatik, hogy elsőszámú feladatuk segíteni a szülőanyákat, hogy megtarthassák a gyermeküket. Ha erre valamilyen okból nincs mód, segítenek a babát örökbe adni úgy, hogy az életadó és az örökbefogadó szülő legalább egyszer találkozzanak.

Mi nem kértük sem az országos listára való felvételünket, sem a nyílt örökbefogadásra jogosító engedélyt. Hosszasan mérlegeltük a lehetőségeinket és a képességeinket, és ezt láttuk a legésszerűbb megoldásnak. Sajnos nem tudunk hetekre elutazni az ország másik felébe ügyintézni, és nem állunk készen érzelmileg arra, hogy a gyermekünk életadójával találkozzunk. Komoly önismereti döntések ezek.

Mindazonáltal szeretnénk segíteni majd abban a gyereket, hogy 14 éves kora után megismerhesse a vérszerinti családját (ehhez a 2014-es PTK változtatás óta joga van), de erre alaposan fel kell készülnünk nekünk is, neki is.

Mi volt a legnehezebb ebben a folyamatban?

A kiszolgáltatottság és a hivatali hozzáállás. Igazából fiatalon, 27-28 évesen vágtunk bele az egészbe. Ritka az ilyen korai döntés, és még javában gyászoltuk a meddőségünket is, de úgy gondoltuk, lesz időnk lezárni ezt a szakaszt a várakozás alatt is. Nem tévedtünk, viszont így sokkal nehezebb volt megélni a vizsgálatokat, a kekecnek tűnő kérdéseket. Az életkorunkból adódtak más nehézségek is. Mi már egy más generáció vagyunk, más látásmóddal, ráadásul nem törettünk össze a hosszú évek hiábavaló próbálkozásaiban, hiszen a diagnózisunkat egy éven belül kaptuk kézhez, újabb egy év múlva már érvényes alkalmassági határozatunk volt.

Mióta vagytok alkalmasak, mióta vártok arra, hogy értesítsenek benneteket, hazavihetitek a babát? Gondoltatok-e rá közben bármikor, hogy mégsem szeretnétek ezt végigcsinálni?

A tanfolyamon tájékoztattak bennünket arról, mi minden fog történni, ha mi kerülünk sorra a megyei listán. Ez jó fogódzó az amúgy elég sok bizonytalansággal kecsegtető helyzetben.

Ha egy gyermek örökbe adhatóvá válik, egy stáb dönt arról a 3-5 szülőjelöltről, akik a sorban elfoglalt helyük és az opcióik alapján szóba kerülhetnek. Alapszabály, hogy a gyereknek keresnek szülőt, nem pedig fordítva. (Sokan hiszik azt, hogy be lehet menni a gyerekotthonba válogatni. Tévedés…) Azért kell egyszerre több párt is napirenden tartani, hogy egy nemleges válasz esetén a gyerek ne veszítsen időt.

Ha eljön a mi időnk, telefonon fogunk értesülni róla. Behívnak bennünket a központba, ahol betekinthetünk a kiajánlott gyermek aktájába. Kapunk lehetőséget arra, hogy objektív adatok és tények alapján tudjuk mérlegelni, hogy el tudjuk-e fogadni őt. Az egészségi állapota kapcsán tudjuk-e vállalni az esetleges kezeléseket, fejlesztést. Nem kell azonnal válaszolni, viszont ha teljes meggyőződéssel igent tudunk mondani, csak akkor láthatjuk a fényképét, majd pedig őt magát. Ez azért fontos, mert így kiküszöbölhetőek az érzelmi alapon hozott döntések a tények félresöprésével, amelyből később komoly gondok támadhatnak.

Az ügyintéző hangsúlyozta, hogy lehet nemet mondani, sőt, ha bármelyikünk úgy érzi, hogy valamiért nem tudja elfogadni a babát, mindenképp szóljunk, ebből semmi hátrányunk nem származik. Csak két igen tekinthető igennek. A fő, hogy mindenkinek jó legyen a helyzet, és inkább az elején derüljön ki, ha valamiért valami nem működik.

A barátkozás két hétig fog zajlani, amikor is fokozatosan egyre több időt fogunk együtt tölteni. Először az otthonban vagy a nevelőszülőnél, szakemberek jelenlétében, majd egyre kötetlenebbül, kirándulva, sétálva, egyre inkább belevonódva a kicsi napi rutinjába, egy-egy délutáni alvásra a saját otthonunkban vendégül látva az új jövevényt. Mindeközben be kell szereznünk egy halom hivatalos papírt. Újabb orvosi alkalmassági, születési és házassági anyakönyvi kivonatok hiteles másolatai, újabb környezettanulmány stb.

A barátkozás letelte után a gyámhivatal egy hónapra fogja kihelyezni hozzánk a babát, akkor kerülhet haza hozzánk. Ha ez az egy hónap is eltelt, kérvényezhetjük az örökbefogadást, amely további pár hónap papírmunkával jár. A törvény előírja az utánkövetést, amely minimum egy, maximum 5 évig kérhető. A hivatal munkatársai figyelemmel kísérnek bennünket, segítenek, támogatnak, amennyiben váratlan nehézségek adódnak.

Még az újszülötteket is megviseli az ilyen mértékű változás, és minél idősebb a kicsi, annál nagyobb puttonya van, annál több a feldolgozandó traumája, ezért az első hetek, mire érzelmileg és lelkileg is véglegesen családdá tudunk majd válni, embert próbálóak lesznek. De mindenhol ezt olvastam, és minden sorstársunk, aki átjutott a tű fokán, úgy nyilatkozott, hogy az egy nagyon pozitív történés, ha a gyerek mer nagyon szenvedni, és el tudja gyászolni az addigi élete veszteségeit, mert így van esélye arra, hogy egészséges lelkű felnőtté válhasson a későbbiekben.

2013 nyara óta várakozunk. A határozat kézhez vétele után évente körülbelül 3-4 alkalommal hívom fel az ügyintézőnket, hogy a sorszámunk felől érdeklődjek. Ebben is kellett teremteni egy egyensúlyt. Hiába nehéz a várakozás, attól nem fog gyorsabban haladni a dolog, ha folyton zaklatjuk az amúgy is túlterhelt munkatársakat. Viszont jeleznünk kell, hogy továbbra is szándékunkban áll örökbe fogadni, fogadókészek vagyunk, és ezek a telefonhívások ezt hivatottak megerősíteni. 62-ről indultunk, jelenleg 20 alatti a helyünk a sorban. Évente a mi megyénkben körülbelül 20-al csökken a sor. Ez egy többismeretlenes egyenlet, hiszen mindenki más és más opciókkal várakozik. Ez tud szülni némi bizonytalanságot, az ember igyekszik minden jó hírbe, reménysugárba belekapaszkodni.

Nagyon fontos az is, hogy bármilyen változás történik az életünkben (költözés, változás a személyi adatokban, súlyos betegség, munkahelyváltás), azt azonnal be kell jelenteni a tegyeszben, mert ez határozatmódosítást és további vizsgálatokat von maga után. Amikor megyén belül költöztünk, az ügyintéző újra kijött környezettanulmányt készíteni, és egy másik, az új lakhelyünkön illetékes gyámhivatal vette át az ügyünket és a papírjainkat.

Amikor jelentkeztünk a hivatalba, ezen információ többsége már a birtokunkban volt. Soha nem fordult meg a fejünkben, hogy visszakozzunk, mert jogaink és kötelességeink teljes tudatában, tudva és akarva a várható nehézségeket, szeretnénk a gyerekünk szívbéli szüleivé válni. Vagy, ahogy Julius Caesar mondaná: A kocka el van vetve.

Ez elég hosszú idő. Gondolom, nem könnyű ennyi ideig a bizonytalan várakozásban élni, az alkalmassági folyamat alatt és azóta is biztosan stresszesebb az életetek, mint előtte. Hogyan tudtok a körülményekhez képest nyugodtak és kiegyensúlyozottak maradni?

Őszintén szólva, nehezen. Várakozni is nehéz, de néha pánikba esem, vajon tényleg meg fogjuk tudni csinálni? Biztosan fogunk hibákat elkövetni, tévedni, ezért igyekszünk a lehető legjobban felkészülni a várható próbatételekre. Ez elég sok energiát felemészt. Az az őrült szerencsém, hogy a férjem a nyugalom szobra, és ha kell, ezerszer meg tudjuk beszélni ugyanazt a felmerülő kételyt.

Ahogy közeledik az idő, elkezdtük átalakítani az életünket, a lakást, ahol élünk, és az évek alatt szépen lassan beszereztünk mindent, ami a babázáshoz kelleni fog. Mivel lépésenként haladtunk, mindig volt, ami feldobjon, és kirángasson a gödörből. A munkahelyemen próbálok mindent annyira glédába állítani, hogy az utódom könnyen át tudja venni majd a feladataimat, az eltűnésem hirtelen lesz, de talán annyi időm még marad, hogy az alapvető dolgokat átadhassam. A készülődésben pedig a feletteseim készségesen segítenek és támogatnak. Ahogy hárulnak el az akadályok, úgy leszünk egyre nyugodtabbak, és mégis egyre izgatottabbak. Bolond egy időszak ez. 🙂

Hogyan tudtok kikapcsolódni, feltöltődni? Hogyan próbáltok kicsit „kiszakadni” a várólistás helyzetből?

Megpróbálunk a lehető legtöbb időt együtt tölteni, meglátogatjuk a barátainkat, vagy ők jönnek. Utazunk, és próbáljuk kihozni a munkánk kapcsán mindenből a maximumot. Ettől az idő is gyorsabban telik. De vannak olyan napok is, amikor semmi sem segít. Ilyenkor szerencsére nem egyszerre vagyunk gödörben, így ki tudjuk egymást húzni, bátorítani, ha arra van szükség.

Azt mondják, hogy a nehéz sorsok akaratlanul is alakítanak a kapcsolatokon, formálják és átgyúrják azt, szerinted változott-e a kapcsolatotok valamiben azóta, hogy tudjátok, nem lehet vér szerinti gyereketek?

Ez így van. Próbatételek sora áll mögöttünk. Fiatalon találkoztunk, és együtt értünk meg szellemileg arra, hogy olyan életünk legyen, amilyet jó szívvel és a másik boldogságát előtérbe helyezve teremteni tudunk. Előbb az egyetem, aztán a szülőkről való leválás, a saját egzisztencia megteremtése, a szakmai fejlődés, a békés és kevésbé békés hétköznapok mind minket alakítottak. Külön is, együtt is, de mindig egyfelé. Az, hogy nem szülhetünk, igazából csak hab volt a tortán, de egyben az utolsó csepp a pohárban. A diagnózis után csak az járt a fejemben, miért? Miért mi? Nem volt még elég? Aztán az ember belekapaszkodik a másikba, feláll, és továbbmegy. Folyton tanulunk valamit…

Hogyan „lehet” elfogadni a tényt, hogy valakinek nem lehet természetes úton gyereke? Hogyan „lehet” beletörődni abba, a „mi életünk más lesz, mint amit elképzeltünk”?

Az ember általában ideologizálja a nehéz helyzetet. Nekünk úgy sikerült átlendülnünk, hogy megfogalmaztuk, valószínűleg a mi gyerekünknek nem arra van szüksége, hogy mi szüljük, sokkal inkább kell neki két egészséges, tettre kész, szerető szülő, akik szeretik egymást.

A sötétebb időszakaimban ez volt a mantrám. Az utóbbi fél évben kezdtem el felfedezni magamban az igazi változást. Olyan vagyok, aki általában, ha nagyon akar valamit, és nem úgy alakul, ahogy tervezte, akkor elhiteti magával, hogy sosem akarta másképp, mint ahogy esett.

Mindig féltem a szüléstől, én csak gyereket akartam, és ahogy erősödött bennünk a döntés, úgy kicsit fel is lélegeztem, hogy nekem csak lelki tortúrákat kell elszenvednem, így fizetem meg azt az árat, amit más vér, izzadság és keserves kínok közepette. Esetünkben ezek a szavak csak jelképesek, de léteznek.

Sokan gondolják, hogy aki valamiért nem szülhet, az csökkent értékű, nem való anyának. Ebbe az előítéletbe nagyon sokan belefutnak, magukra veszik, én is magamra vettem. Butaság, mert nem attól lesz több az ember, hogy életet ad. Az csak egy momentum, tiszteletreméltó, munka van benne, de csak az első lépés. Sokkal fontosabb, ami utána következik.

Azt is gyakran megfogalmaztuk a nehézségeink közepette, hogy nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy nem a gyerek akarása a cél, hanem maga a gyerek.

Tudnunk kell vele mit kezdeni, ha már családdá lettünk, és ez lebeg mindkettőnk szeme előtt. Hogy én szültem, vagy nem, irreleváns a mi szempontunkból. A gyerekéből majd nem lesz egészen az, de csak úgy fogom tudni a sorsával és múltjával szembesíteni, és annak feldolgozásában segíteni, ha én magam a talpaimon állok.

Kaptok-e segítséget? Ha igen, ki(k)től és milyen jellegűt?

Körülöttem az évek során 15 barátnő lett babás. Nagy többségükkel szoros kapcsolatban állunk. Sőt, hagyják, hogy kicsit gyakoroljunk az ő gyerekeiken, csak hogy lássuk, mi vár ránk valójában. Érdemes tudnunk ugyanis, hogy mi az, ami egy gyerek esetében teljesen normálisnak tudható be, és mi az, amit az esetleges korábban elszenvedett trauma számlájára írhatunk. Ez megóv bennünket attól, hogy idő előtt pánikba essünk.

Sokat jelent ez nekünk, és ahol tudjuk, segítjük egymást. Olvasmányaimnak hála komplett ötletarzenállal rendelkezem, amelyet egy-egy nehéz helyzet (nem alszik, nem eszik) esetén jó szolgálatot tesznek. Ők pedig figyelnek a lelkemre, sírhatok a vállukon, bátorítanak, erősítenek.

Épp a határozatra vártunk, amikor összeismerkedtem Mártonffy Zsuzsa újságíróval. Akkoriban kezdte írni a blogját, az orokbe.hu-t. Nagyon jó kis közösség alakult ki a kommentelőkből, amelynek én is kezdetektől tagja vagyok. Az ő tapasztalataik, világlátásuk kinyitotta a szemünket a gyakorlatra, hogy hogyan kell az örökbefogadással kapcsolatos szegmensekhez, várható nehézségeihez jól hozzáállni. Viszonzásul pedig vittem, amit én tudtam adni: a szakirodalmat. Épp most dolgozom át az erre vonatkozó listát, és hamarosan megjelenik ott is a velünk készített interjú.

Aki erre az útra lépne, vagy csak szimplán érdeklődik a téma iránt, annak jó szívvel ajánlom az oldal felkeresését. Ezen a blogon mindent megtalál, ami aktuális, mai, és az örökbefogadás tetraéderének minden oldalát érinti. A tetraéder oldalai a gyerek, az örökbefogadók, az életadók, és a szakmai háttér/nevelőszülők/gyermekvédelem. Fontos, hogy a különböző oldalon állók meg tudják érteni egymást, és a gyerek érdekében tudjanak jó döntéseket hozni.

Sorstársainkat pedig azzal bátorítanám, hogy van fény az alagút végén. Lehet, hogy közben elágazik, másfelé visz, mint amerre eredetileg menni akartunk, de jó lesz a vége. Érdemes hinni ebben, ha már „minden egész eltörött…”

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ