A társfüggőségnek mély gyökerei vannak, elsősorban a családból fakadnak. Ezek úgynevezett családi modellek, amelyeket mindannyian magunkban hordozunk. Vagy fájdalmakon alapulnak, hogy bebizonyítsuk szüleinknek, hogy mi jobban tudjuk csinálni, mint ők, és ragaszkodunk a társunkhoz minden áron, hogy megmutassuk, hogy mi képesek vagyunk megtartani a „rosszat” is, ha már a szüleik elváltak és nekik nem sikerült. Ha a szüleinknek harmonikus volt a kapcsolata, akkor mi minden áron szeretnénk egy hasonló kapcsolatot megtartani, hasonló látszatot kelteni, hogy megfelelhessünk a szüleinknek. Ha a családban a szülő és a gyerek közötti konfliktus van, méghozzá az édesanyával, akkor ez nyomot hagy a párkapcsolaton.

Ha az apával van konfliktus, akkor az inkább a főnökünkkel a munkahelyen mutatkozik meg és függőség alakul ki.

Ez az úgynevezett „se veled se nélküled kapcsolat”-ban nagy szerepet játszik a magánytól való félelem. Ilyen helyzetekben olyan erős a félelem, hogy inkább elviselem a durva helyzeteket a kapcsolatban, minthogy egyedül, szabadon éljem az életemet. Ez abban az esetben van, ha egy személy nem képes megtalálni saját magát illetve a kapcsolatot önmagával.

Félelem a magánytól, annak a tudásnak a hiánya, hogy csakis én tudok az igazi társa lenni önmagamnak, illetve annak a kreatív énnek a megtalálása, ami boldoggá és sikeressé tesz. Hisz azok a párok, akik kreatívak, azok nem tudnak függni egymástól, hanem önmaguktól függenek.

Amikor a kreativitása hiányzik és nem képes valamit létrehozni, akkor a társának az életét próbálja meg élni. Ez gyakran úgy néz ki, hogy benne van a társának az életében, mintha nem a saját életét élné. És közben arról panaszkodik mindenkinek, hogy szegény én, a férjemnek és a családomnak élek és nincs saját életem. Ez az úgynevezett áldozat szerep. Ehhez szükséges az önismeret, illetve a kreativitás, még akkor is, ha gyerekek vannak, hisz a gyerekek szülőket modelleznek, és csak akkor kezdik a saját életüket élni, ha látják, hogy a szülők is önállók.

Az önértékelési problémáink a már említett kreativitás hiányából adódnak, ami nagyon gyakran a családi gyökerekből fakad. Ha egy nehéz sorsú személy van a családban a gyerek már felnőttkorban az áldozat szerepét játssza és így alakul ki az önértékelés hiánya.

Röviden, ha a szülő önértékelési hiányban szenved, a gyerek szolidaritást vállal a szülővel, ezt szeretetből teszi (a szeretet törvénye alapján, lásd Hellinger-féle családfelállítási módszer).

Természetesen vannak csodálatos technikák, melynek segítségével fel lehet oldani hasonló helyzeteket.

Írta: Carla Galli


Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük