Közösség – első napok

0
740
közösség, Szülők Háza Magazin
drolesdemums.com

Kedves Anyatársaim! Engedjétek meg, hogy így szeptemberben az óvoda- és bölcsődekezdés idején, kicsit szubjektív oldalról közelítsem meg ezt az időszakot. Teszem ezt azért is, mert az én életemben is izgalmas időszak volt ez, amikor pár éve elengedtem elsőszülött kislányomat, méhem első pici gyümölcsét a „nagyvilágba”. Mindenkinek van saját élménye arról – így nekem is –, hogy milyen bölcsődésnek lenni (bár erre inkább csak a szüleim elmesélése alapján emlékszem). Arra azonban már jóval inkább saját élményből, hogy milyen volt óvodásnak lenni.

Akinek jó élménye van erről az időszakról, nyilván sokkal felszabadultabban engedi a gyermekét óvodába, bölcsődébe. Minél jobb élményei vannak az embernek a közösségről, annál bátrabban tudja gyermekét segíteni az új helyzettel való megbarátkozásban. Azonban, ha esetleg valakinek negatív élményei vannak, akkor előfordulhat, hogy átragasztja ezt, és feleslegesen átviszi rá azokat a félelmeket, szorongásokat, amiket ő átélt, amikor óvodáskorú volt. Ezért fontos, hogy tisztában legyünk a saját élményeinkkel, illetve, hogy azok mennyire határozzák meg a döntéseinket. Érzéseinket a jelenre kell koncentrálni, mert nagyon tisztán kell látnunk, hogy melyik az a közeg, melyik az a környezet, az az óvoda, illetve bölcsőde, amely valóban a gyermekünk fejlődését szolgálja. Különösen fontos a bölcsőde és az óvoda megválasztása manapság, amikor már szabadon választhatunk akár magánóvodát, akár magánbölcsődét is gyermekünknek. Különböző módszerek állnak rendelkezésünkre, amelyek a lehető legjobban segítik gyermekeink testi-lelki-szellemi fejlődését.

Közösségbe járni kell

Ahhoz, hogy ügyesen tudjunk választani, el kell fejtenünk a jelenről a saját múltunkat, a saját szubjektív érzéseinket, hogy aztán a gyermekünknek a legjobbat tudjuk választani. Ez természetesen nemcsak az óvodai és bölcsődei élményeinkre vonatkoznak, hanem a saját elváláshoz, elengedéshez kapcsolódókhoz is. Hiszen nagyon nehéz egy anyának elengednie azt a pici babát, akire talán egész életében vágyott, még ha pár órára is, de másra bízni, hagyni, hogy más, általunk nem felügyelt hatások érjék. Nehéz elengedni azt, aki ez idáig kitöltötte a hétköznapjainkat, aki rendet és rendszert vitt az életünkbe, és ezáltal meghatározta hétköznapjaink szinte minden percét. Nehéz ez még akkor is, hogyha sokszor ez olykor-olykor már terhes is számunka, és titkon már arról ábrándozunk, hogy bárcsak már eljönne a várva várt óvodai és bölcsődei időszak, és végre lenne egy kis időnk önmagunkra, férjünkre, barátainkra. Végre felszabadulhatna egy kicsi időnk önmagunk számára is. Ám érdekes módon, amikor bekövetkezik ez a „várva várt” idő, mégis valami nagy kő ül az ember szívére. Egyesek – például én is – úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívemet, elviszik a kislányomat, és ez akkor is egy nagyon nehéz élmény volt, habár mindvégig tudtam: a gyerekek életében szükségszerűen bekövetkezik, hogy közösségbe járjanak.

„És hiányoztam?”

Ez az élet rendje: a gyermekek felnőnek, először bölcsibe, oviba majd iskolába mennek. Ám az ember hiába tudja a fejével, a szíve mégis belesajdul. Ez az időszak, sokszor nehezebb az anyának, mint gyereknek. Sokszor látom Szülők Háza Családi Központunkban is, ahova a szülők csak egy-egy órára, fél napra hagyják a gyerekeiket, mennyi aggodalom van a szemükben. Előfordul, hogy mikor megkérdezik, hogyan érezte magát a gyermekük, és mi boldogan mondjuk, hogy „ó nagyon jól”, akkor ahelyett, hogy megkönnyebbülten felsóhajtanának, még megkérdezik, hogy „és hiányoztam?”. Akkor többnyire elgondolkozunk, hogy mit is válaszoljunk, hiszen, ha azt mondjuk, hogy hiányzott, nem biztos, hogy igazat mondunk, de mégis látjuk az anyukák szemében, hogy ez esne nekik a legjobban.

Magam is emlékszem még, hogy milyen nehéz volt először az, amikor a gyerekem jól érezte magát nélkülem. Még annak emléke is tisztán él bennem, amikor az első szilárd táplálékot vette magához a gyermekem az anyatej után. Szinte féltékenységet éreztem a banánra. Aztán szépen feldolgoztam, mint ahogy azt is, hogy lassan ovis lett, majd nemsokára iskolás.

Miénk a döntés felelőssége

Azért fontos felkészülünk az elengedés szakaszaira, mert ez nem megy mindenkinek egyformán. Vannak anyák, akiknek akkor sem megy könnyen, hogy elengedje gyermekét, ha a megfelelő óvodát választotta ki, a megfelelő időben, a megfelelő pedagógusokkal, és a gyereke jól érzi magát. Különösen nehéz a helyzet akkor, ha a beszoktatási időben a kicsi sírdogál, és nem érzi még annyira jól magát. Ilyen esetben különösen fontos, hogy a szülő jó kapcsolatot ápoljon a pedagógusokkal. Mérlegelnünk kell az ő véleményüket és a gyermek reakcióit, érzéseit egyaránt, hogy jól tudjunk dönteni arról, hogy melyik az a pont, amikor folytatni kell a közösségbe szoktatást (még ha nem is érzi olyan jól magát), és hol van az a pont, amikor a szülő felelőssége észrevenni, hogy az a közeg már nem tesz jót a gyerekének. Ebben az esetben akár még a pedagógus véleménye ellenére is úgy kell döntenie, hogy másik óvodát talál a gyermeknek. Természetesen ilyen csak nagyon ritkán fordul elő, éppen ezért ilyen kiélezett helyzetben nyugodtan kérjük ki szakember (nevelési tanácsadó, gyermekpszichológus) véleményét is.

Mindenképpen álljunk továbbra is gyermekünk mögött akkor is, ha közösségbe kerül. Igaz, a pedagógus (óvónő, dadus, bölcsis néni) sokat foglalkozik a gyermekkel, ezért jó információkat tud nekünk szolgáltatni arra nézve, hogy mi hogyan döntsünk egyes helyzetekben. De a döntés és a felelősség mindenféleképpen a miénk marad!

Tehát kedves Anyatársak, kalandra fel! Egy új felvonás kezdődik mindannyiunk életében, mikor gyermekünket először útjára bocsátjuk és otthagyjuk egy közösségben. Gondoljunk arra, hogy a fiókákat is úgy tanítják repülni, hogy néha hagyják hadd próbálgassák picit a szárnyaikat.

Írta: Regős Judit

MEGOSZTÁS
Regős Judit vagyok, szülő- és gyereknevelési tanácsadó, a Szülők Háza Konzultációs Központ alapítója. Az ELTE szociálpolitika – szociálismunka szakán végeztem, de kijártam a Károly Gáspár Egyetem Szupervízor szakát is. Sokáig dolgoztam a SOTE I-es Számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján családgondozóként. Elvégeztem az Aktív Analitikus terapeuta képzést és később családi tanácsadó lettem. Több évet dolgoztam A Nő Ezer Arca Központban, mint terapeuta. Számos publikációm jelent meg, rendszeresen közreműködöm szakértőként különféle tévéműsorokban. Több szakmai díjat is nyertem, 2009-ben a Vodafone Főállású Angyala lettem. 2007-ben hoztam létre a Szülők Háza Konzultációs Központot, amelynek intézményvezetője vagyok és ahol családi tanácsadóként egyéni és csoportos tanácsadással foglalkozom. Férjemmel együtt négy gyermeket nevelünk. Szeretem a családomat, a férjemet a gyerekeimet, szeretem a hivatásomat. Nagyon sokat köszönhetek a pácienseimnek is, akiktől nagyon sok bölcsességet tanulok, és szeretet kapok.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ