„Pofonofon”

0
1045
Szülők Háza Magazin, pofon, verés, pofonofon
Father spanking his son

„Ha beindul a nagy-nagy pofonofon” – szól a népszerű sláger a Dzsungel könyvéből. De vajon mi rejlik a valóságban eme vicces mondat mögött?

Ki ne látott volna már gyermekével üvöltöző anyukát, vagy agresszióra agresszióval válaszoló, kétségbeesett apukát, aki kezénél fogva végigrángatja gyermekét az utcán, és ki ne gondolkozott volna már el, látva ezt kívülről, hogy vajon hová vezet mindez? Vajon mi értelme van ennek? A válasz egyértelmű: semmi!

Ha elpattan egy húr

A fizikai és verbális (szóbeli) bántalmazás: a pofon, a popsira verés, a nyakleves, kiabálás, szitkozódás és társai soha nem lehetnek legális elemei a gyereknevelésnek! Ez persze nem jelenti azt, hogy ne fordulna elő bármelyikünkkel – akár még e sorok írójával is – hogy „elszakad a húr”, és sajnálatos módon sor kerül egy kis „popsipacsira”, a gyermeknevelés hosszú és néha rögös útján. Azonban nagyon fontos leszögeznünk, hogy ez soha nem vezet célhoz. Azt jelzi csupán, hogy a szülő is ember. Eme nemesnek nem nevezhető cselekedetével azt üzeni gyermekének, hogy neki is vannak idegei, és ő sem cselekszik mindig helyesen.

Attól, mert mi szülők sem vagyunk hibátlanok, el kell tudjuk fogadni magunkat a hibáinkkal is. Azért, ha „eljár a kezünk”, vagy túlzott agresszióval lépünk fel gyermekünkkel szemben, nyugodtan megállhatunk egy pillanatra. Akár elmondhatjuk a gyermekünknek azt is, hogy nagyon sajnáljuk, amit tettünk, hogy bizony mi már jó előre szóltunk. Jeleztük, hogy mi az a tevékenység, amit kértünk, hogy gyermekünk fejezzen be. Nem kell titkolnunk azt sem, hogy mi váltotta ki belőlünk az ingerültséget, ami miatt nem tudtuk magunkat türtőztetni. Bátran be lehet vallani azt is a gyermekünknek, hogy aznap nagyon fáradtak voltunk, valami munkahelyi vagy magánéleti feszültség ért minket, amitől kevéssé „bírtuk a gyűrődést”, ezért csattant el a nem kívánt ütés. Elmondhatjuk a gyereknek azt, hogy máskor sokkal jobb lenne, ha hamarabb szót fogadna, és hogy akkor talán nem került volna sor erre a senkinek se jó eseményre, amire ugyan nem vagyunk büszkék, de nem is a világ vége.

Gyakoroljunk önkontrollt

Fontos, hogy önkontrollt gyakoroljunk, de ha egyszer-egyszer, nagyon ritkán kis mértékben nem sikerül, akkor sem szabad magunkat nagyon megbüntetnünk, mert az önmagunk iránt érzett harag, agresszió is sokszor a gyerekeken csattan. Átfordulhat abba, hogy ha már megtörtént a „gátszakadás” és megtörtént az első pofon, akkor onnantól kezdve jöhet a következő, hiszen már úgyis csalódtunk magunkban, még egy csalódás már nem oszt nem szoroz.

Nyugodtan bocsánatot kérhetünk a gyermekünktől azért a kontrollvesztésért, amit az ő cselekedete bennünk okozott. Hiszen hiába volt, akár ő a „rossz”, mégis csak mi vagyunk a felnőttek, és a mi feladatunk nemcsak az, hogy korlátozzuk a gyermekünket, és „megneveljük”, hanem az is, hogy magunk is gyakoroljunk önkontrollt, és megmutassuk a gyermekünknek azt, hogy feszült helyzetben hogyan kell viselkedni.

Annak van értelme, hogy tanuljunk a hibáinkból, hogy megtanuljuk, hogyan tudjuk elkerülni az ilyen eseményeket. Ehhez azonban világosan kell látnunk, hogy ugyanúgy nem megengedhető, hogy a gyerekemnek „lekeverjek egy nyaklevest”, mint az, hogy a férjemnek, vagy hogy a férjem adjon nekem. Pedig ki ne élte volna már meg azt a feszültségi fokot, akár egy heves vitánál, veszekedésnél, hogy nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne lépjen át egy határt. Ugyanakkor ezt legtöbbünk mégis meg tudja állni. Amikor két egyforma erőviszonnyal rendelkező felnőtt ember áll egymással szemben, vagy valaki, aki mondjuk erősebb nálunk, vajon miért megy jobban az önkontroll?! Vajon miért nem tudjuk ugyanezt megtenni akkor, amikor nálunk egy sokkal gyengébb, egy ránk szorult kis emberről van szó, aki ráadásul a saját gyermekünk?

Jól irányzott apai-anyai?

Az erőszak soha nem lehet megengedett! Azok a szülők, akik maguk is gyerekként – ha szüleik szerint rosszat cselekedtek – kaptak egy-egy pofont, vagy megszokták a verbális agresszió, a kiabálás különböző formáit, sokkal hamarabb esnek bele ugyan ebbe a hibába. Ráadásul, ha azt látják, hogy a megfélemlítésnek hatása is van: a gyermek megijed, és befejezi azt a cselekedetét, amit akartak tőle, akkor ez elfogadhatóbbá teszi az ő saját múltjukat is. Azt gondolhatják – lám-lám igaza volt az apukámnak, az anyukámnak, amikor én is kaptam egy-egy jól irányzott apait-anyait, hiszen, milyen jól tudtam én is ezt most hasznosítani. Holott, ha mélyen belegondolunk, ez a gondolatmenet egyáltalán nem igaz. Én nem gondolom, hogy bármelyikünk is attól lenne tisztességes vagy tisztességtelen, szeretetteljes vagy undok, hogy hány pofont vagy hány verést kapott életében. A szeretetteljes odafordulás és az önkontroll gyakorlása sokkal fontosabb, mint a nevelési célzatú pofozkodás.

A gyerekek is lehetnek odafordulóak és szeretetteljesek a szüleikkel. Ők is lehetnek toleránsak, adott esetben akár velünk, szülőkkel is. Ehhez viszont az kell, hogy jó időben elmeséljük nekik, hogy mi történt velünk, hogy érezzük éppen magunkat, és nekünk kell megtanítani őket arra, hogy meddig tart a saját tűrőképességünk. Néha azt is el is fogadnunk, hogy a saját magunkról alkotott kép – az, amilyenek szeretnénk lenni, és az, amilyenek valójában vagyunk – aközött sokszor nagy különbség van. Minél fejlettebb önismerettel rendelkezünk, annál jobban tudjuk tartani a határokat, és annál kevésbé esünk bele abba a hibába, hogy addig engedjük a gyermekünket határtalanul eluralkodni rajtunk, szabadon, korlátok nélkül csapongva hagyni az indulatkitöréseit, amíg már tényleg odáig fajul a dolog, hogy nem bírjuk cérnával. Nagyon fontos, hogy bemérjük a saját tűrőképességünket. Jobb szembenézni azzal, akik vagyunk, és időben megállj-t parancsolni a gyermekünknek, inkább szigorúan jelezve azt, hogy hol is vannak a határaink, míg addig engedni, amíg már csak a csúnya szó, a csúnya tett kínálkozik, mint kézenfekvő megoldás.

Fontos, hogy az ember, felismerve a határait, azt egy kicsit tágítgassa, és ne maradjon beszűkült, hideg és korlátozó. Azonban semmiképpen ne a gyerek rovására kísérletezzünk. Fejleszthetjük saját önismeretünket, tűrőképességünket, tréninggel, baráti beszélgetésekkel, vagy akár terápiás eszközökkel is.

Alapszabály: előbb szóljunk, mint cselekedjünk! Ne féljünk bocsánatot kérni gyermekünktől, ha hibát követtünk el. A gyerekeknek nem tökéletes, hanem szépre-jóra törekvő, megértő szülőkre van szükségük.

Írta: Regős Judit

MEGOSZTÁS
Regős Judit vagyok, szülő- és gyereknevelési tanácsadó, a Szülők Háza Konzultációs Központ alapítója. Az ELTE szociálpolitika – szociálismunka szakán végeztem, de kijártam a Károly Gáspár Egyetem Szupervízor szakát is. Sokáig dolgoztam a SOTE I-es Számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján családgondozóként. Elvégeztem az Aktív Analitikus terapeuta képzést és később családi tanácsadó lettem. Több évet dolgoztam A Nő Ezer Arca Központban, mint terapeuta. Számos publikációm jelent meg, rendszeresen közreműködöm szakértőként különféle tévéműsorokban. Több szakmai díjat is nyertem, 2009-ben a Vodafone Főállású Angyala lettem. 2007-ben hoztam létre a Szülők Háza Konzultációs Központot, amelynek intézményvezetője vagyok és ahol családi tanácsadóként egyéni és csoportos tanácsadással foglalkozom. Férjemmel együtt négy gyermeket nevelünk. Szeretem a családomat, a férjemet a gyerekeimet, szeretem a hivatásomat. Nagyon sokat köszönhetek a pácienseimnek is, akiktől nagyon sok bölcsességet tanulok, és szeretet kapok.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ