Van az úgy, hogy a gyerekek kinövik a ruhájukat. Van bizony. Akkor pedig jöhet a gardróbfrissítés, meg az őrület a köbön vagy nálunk inkább az ötödik hatványon. R. Fonyó Barbara írása.
Kezdjük azzal az alaptétellel, hogy öt gyereket ruházni több szempontból is nagy kihívás, tekintve a gyerekruhák és cipők árait –még akkor is, ha az új darabok mellé használt felsők, nadrágok, kabátok is beficcennek, bár egy idő után ezek száma drasztikusan lecsökken–, na, meg azt, hogy a szerzeményeket tárolni is kell valahol, ugyebár.
És akkor még magukat a gyerekeket nem is említettem. Mert persze nélkülük nem lehet vásárolni. Mondjuk velük sem. Az egyikkel például azért nem, mert nem hajlandó betenni a lábát a boltba, a másikkal meg azért nem, mert órák múlva se hajlandó elhagyni azt, a harmadik meg unalmában mindent lepakol, de vissza még véletlenül sem, a negyedik a próbafülkéknél kísért, az ötödik meg szimplán lelép.
A 21. században azonban ez nem lehet probléma. Mi végre találták fel az online vásárlást? Hát tuti nem azért, hogy így szerezd be a gyerekeid kinőtt ruházatának utánpótlását. Miért? Egyszerű. Ha csak nincs centiméterben is megadva az adott ruhadarab hossza, szélessége, karöltője, comb- és bokakörmérete, mell- és derékbősége, akkor biztos lehetsz benne, hogy postafordulával küldheted is vissza a megrendelt cuccokat, mert valamelyikbe úgyis beleköt a gyerek vagy a testalkata. Mondhatnám úgy is, nem a méret lényeg… mármint a címkén megadott méret.
(Persze nem teljesen igaz, hogy egyáltalán nem lehet használni az online rendelést gyerekruhák esetén…. de, lehet, mondjuk akkor, ha végigküzdötted magad az összes gyerekeddel a bolton, mindent sikeresen felpróbáltak, végigtapogattak és te véletlenül sem felejtetted el feljegyezni a tetszetős darabok cikkszámát, akkor nincs kényelmesebb az online rendelésnél, mert a pénztár előtti tumultus elkerülése mellett még arra is van esélyed, hogy nem kell sztornóztatnod a számlát, mert a virtuális világban nem nézik kinek a bankkártyáját használod. Mert ugye azt csak egy naív édesanya képzeli, hogy öt gyerek gardróbfrissítését fedezi a főállású anyaságért kapott állami összeg plusz a családi pótlék? Én nem vagyok ilyen naív. Á, dehogy.)
Nem állítom, hogy a bolti vásárlásnál nem fordulhatnak elő problémák, de ott legalább van lehetőség az azonnali helyszíni korrigálásra –esetleg egy másik fazon, másik méret felpróbálásával–, vagy ha arra nem is, de legalább megúszod, hogy a neten rendelt ruhákat megpróbáld az eredeti csomagolásra legalább nyomokban hasonlító módon összehajtogatni, hogy beférjenek a termékek visszaküldésére szolgáló dobozba/zacskóba, de csak azután, hogy a lehető legkíméletesebb és legláthatatlanabb módon kísérletet tettél annak a foltnak az eltávolítására, amely a kicsomagolást követő második másodpercben került a póló elejére, a nadrág combjára, vagyis a lehető legfeltűnőbb helyre.
Nem utolsó sorban pedig nem kell –fejenként– egy kiló gumicukorral felvidítanod a gyerekeidet a sikertelen online bevásárlás után, mert ugye olyan nincs, hogy a boltból üres kézzel jössz ki –valami mütyür mindig átcsusszan a szülői rostán-, de ha elég ügyes vagy, akkor egy kis zacskónyi gumimaci árából mind az öt gyerekedet kiengeszteled.
Így vásárolunk mi
Öt gyerekkel vásárolni olyan élményt, amelyet egyetlen önismereti kurzus sem képes megfejelni. Mindegyik más és én mindegyiket másért szeretem hagynám ott a boltban, ha tehetném.
A flegma
Mindegy mit veszünk, csak gyorsan. Mindegy, hogy hol, csak gyorsan. Rám bízza a piszkos munkát, vagyis a válogatást, de kék az ne legyen, meg ujjatlan se és az a minta!, csak nem képzelem. Amint szem elől tévesztem, már menekülne.
Egyébként se érti, minek ez a felhajtás, jó még az a pulóver, meg a nadrág is. Kit érdekel, hogy két évvel ezelőtt vettem mindkettőt és már akkor is bokalengetős volt, mire hazaértünk a boltból, mert persze nő, mintha húznák, de ezt csak ő nem veszi észre, kivéve akkor, amikor mellém áll és nagyokat röhög rajtam, hogy már nem tudom le-üvölteni a fejét, max. fel és egyébként is édesanya is felnőtt, csak egy kicsit lenőtt… hozzá képest.
A hercegnő
Bevonul, felvonul, félrevonul, kivonul és kiborul. Nincs egy gönc sem, ami tetszene neki. Ez túl bő, az túl fakó, ez nem elég szakadt, olyat csak őskövületek hordanak –ja, bocs, anya, rajtad is olyan van?– az nem elég dög, mindenkinek olyan van, senkinek nincs olyanja.
Két és fél óra válogatás és tizenöt perc ruhapróba után unott az arca, mindent leszól, de amikor felvetem, hogy akkor talán mehetnénk, olyan arcot vág, mintha azt mondtam volna neki, hogy holnaptól nem a kamasz-szójegyzék, hanem a Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása alapján definiáljuk a rendet és nemcsak definiáljuk, hanem meg is csináljuk. Mármint ő. Egyedül. És még telefonos segítséget sem kérhet. Ez a minimum az őskövületért.
– Miazhogymehetnénk? Még nem is néztem körbe! – fuvolázza lágy trilláin kiabál méltatlankodva és már el is tűnik az alvégen, hogy újabb óra elteltével egy darab sállal a kezében megjelenjen, miközben valójában nadrágért, felsőért, kardigánért és egy ünneplős szettért jöttünk.
– Most meg miért forgatod a szemeidet? Azokat majd megrendeljük a netről. De egy sálat nem lehet csak úgy látatlanban megvenni! A képernyőn olyan nehéz kivenni az igazi színét! Honnan tudhatnám, hogy nem sápaszt-e?
Tényleg, honnan?!
A kényelemszerető
A kedvenc ruhája a pizsama és nem csak alváshoz, ebben reggelizik, ebédel, vacsorázik. Lerobbantani se lehet róla… vagyis csak azt lehet. Ha ruhát kell váltani, akkor csakis egy másik pizsamára.
Ha mégis úgy adódik, hogy kénytelen más ruhadarabokat magára ölteni, akkor a választásnál egyetlen szempont vezérli, hogy kényelmes legyen és ebben ne akadályozza se gomb, se cipzár, se öv, se nadrágtartó, legyen kellően szellős, ne tapadjon sehol, az egy gyűrű végtelen szabadságérzet mindenek felett.
Minden más paraméter csak ezután következik és még az sem zavarja, hogy a fenti leírásnak legjobban a szoknyák felelnek meg. Épp ezért jár pizsamában. Kiváló okfejtés, lehengerlő stílusban… csak a pizsamákat tudnám feledni.
A divatőrült
A boltban azonnal kiszúrja a legdrágább cuccokat, amelyek még véletlenül sincsenek leárazva, de legalább hajzselére nem kell költenem, mert az árcédulákat megpillantva, úgyis minden egyes hajszálam az égnek áll. Nem úgy, mint az övé, mert azt még indulás előtt gondosan belőtte, hogy ruhapróbálás közben tökéletes vizuális élménnyel tudjon szolgálni bárkinek, aki van olyan bátor, hogy bepillant hozzá a próbáfülkébe.
Az üzletben biztos kézzel válogat a színek, ruhák, formák között, miközben otthon a házi feladat készítése során legalább öt percig gondolkozik, vajon a kék háromszög milyen színt és formát foglalhat magában.
–Menő vagyok– duruzsolja félhangosan, miközben végigsimít zselétől csillogó haján, majd a következő percben a ragacsos kezét az éppen próbált nadrágba/felsőbe/kabátba/mellénybe törli.
A ruhadarab menő vagy nem menő, most már tutira hazajön velünk. Legfeljebb jó lesz az öccsének. Addigra talán a zselé is kikopik belőle.
A járműbolond
Még beszélni se tud vagy csak alig, de már kioktat az utcán, hogy az nem egy markoló, hanem földgyalu, a kedvenc szava pedig az aszfaltterítőgép.
Nem csoda hát, hogy ruhavásárláskor is csak azok a darabok jöhetnek szóba, amelyeken munkagépek hada sorakozik, vagy ha az nem is, de minimum egy két- vagy négykerekű járgány azért ott figyel az alsóneműtől(!) a felső ruházaton át a sapkáig.
Még jó, hogy a (minta)harmonizáció még ismeretlen fogalom számára, így aztán egy-egy szetten belül tobzódunk ugyan a különféle munkagépekben és akár egy teljes toronyház építését le tudnánk vezényelni, ha életre kelnének a rajzok, sőt hazánk összes búzaföldjéről betakaríthatnánk a termést és csűrbe is rendezhetnénk, de még mindig jobb, mintha alsónadrág nélkül vágnánk neki a nagyvilágnak, csak mert nem találtunk a dömperes pólóval egyező mintájú darabot.
Vészhelyzet esetén pedig, ha nincs a boltban egy darab járműves darab sem, jöhet a trükközés.
– Mi ez?
– Zsiráf.
– Nem kell.
– De olyan, mint egy daru.
– …
– Magasra tudja nyújtani a nyakát.
– Teleszkópos?
– Ööööö… hát…
– Teleszkópos?
– Nem. De önjáró!
– Csúcs! Jöhet!
A cikk másodközlés, az eredeti írást Barbara oldalán, a Mom With Five blogon olvashatod.
Vélemény, hozzászólás?