Ki hisztizik jobban, te vagy a gyerek?

0
60

Sokszor lerágott csont, hogy minden szülő rémálma a nyilvános helyen hisztirohamot kapó gyerek. Te is ettől tartasz, igaz? Ez alól én sem vagyok kivétel, hiszen a kislányom egyre nagyobb, akaratosabb és követelőzőbb, így bár eddig még nem kellett vele átélnem ilyen pillanatokat, de a naiv szülő feje felett mindig ott lebeg Damoklész kardja. Ficza János írása.

A legrosszabb (vagy éppen a legjobb – nézőpont kérdése) az egészben az, hogy nevelheted akárhogyan, lehetsz bármilyen mintaszülő, képzett lélekbúvár, guru, vagy akár maga a Jótündér, akkor sem tudhatod, mikor üt be váratlanul a ménkű és kezd el az utódod minden előzmény nélkül sikoltozni, vagy mikor veti magát a padlóra a lehető legzsúfoltabb helyen. Ez vagy megtörténik, vagy nem. És sohasem jókor. Ellenben mindig alattomosan és váratlanul.

A lényeg, hogy mindezt TE hogyan kezeled.

Néhány éve, amikor még nem voltam apa, egy jó barátomnál volt szerencsém átélni az ő akkor 3 éves gyerekének elég hosszúra nyúlt rapliját. Náluk voltunk otthon, a kisfiú pedig üvöltött, toporzékolt és artikulálatlanul bömbölt. Hogy miért? Nem akart fürödni (azóta tudom, hogy legtöbbször ennél jóval kevesebb is elég). A legtöbb (főleg fiatal) embernél egy ilyen élmény hatására eltörik valami ott belül és jó időre elmegy a kedv az utódnemzéstől. De nálam ez esetben éppen az ellenkezője történt. Na, azért nem rohantam haza azonnal gyereket nemzeni, de az apuka mintaszerű reakciója ámulatba ejtett. Ez a barátom ugyanis annyi türelemmel, nyugalommal és szeretettel beszélt végig a gyerekhez, annyira vérprofin kezelte a helyzetet, hogy az elrettentő példa helyett inkább kedvet és példaértékű mintát adott ahhoz, hogy én is jó apa akarjak lenni. Oké, valószínűleg ő sem tökéletes (túl régóta ismerem őt ahhoz, hogy biztosan tudjam, nem az), de innen is köszi a tanulságos élményt és az inspirációt. Na meg a gyereknek is (aki azóta nagyon megnőtt, jóval okosabb lett, a hisztik pedig messzeföldön járnak), hiszen – ahogy mondani szokták – nélküle nem jött volna létre az az este. RESPECT!

Be kell valljam, a 13 hónapos Emily egyre tudatosabb és eszesebb –vagyis egyre jobban tudja mit akar meg mit nem, és többnyire azt is tudja, mit nem akar, vagy éppenséggel nem tudja mit akar… na, szóval értitek-, így néha-néha őt is elkapja a dili. Ilyenkor csak rémülten figyeljük, ahogy minden ok nélkül utat tör magának a kétségbeesett sírás, üvöltés és megfeszül a test. Esküszöm, néha mintha 3D-ben néznék egy horrort.

Na szóval, a lényeg, hogy bár ritkán, de néhányszor már ránk is lecsapott a rettegett hisztirém, szerencsénkre eddig csak otthon. Nyilván próbáljuk úgy nevelni, hogy ez minél ritkábban forduljon elő, na meg megtanulni, hogy hogyan kezeljük, de ember legyen a talpán, aki megtalálja azt a bizonyos OFF gombot egy alig egy éves gyereken. Pedig van, de erről majd később írok.

És mit fognak szólni az emberek?

Eleinte azt gondoltam, hogy a nyilvános hisztikkel kapcsolatos félelmeim oka a többiek előítéletessége. Ilyenkor az egyszeri szülő hajlamos arra gondolni, hogy vajon mit fognak szólni az emberek?

Milyen kínos lenne egy ilyen szitu… Mit fognak gondolni rólam… Abban a pillanatban én leszek a legrosszabb szülő a világon, a gyerekem pedig a legrosszabb kisördög…

Az emberek reakciójától való félelem pedig nem véletlen, hiszen egy picsogó (mit picsogó, sok esetben akár csak egyet sikkantó) gyerkőc esetén nagyon gyorsan életre kelnek a szupermarketek zombitekintetű lakói, és hirtelen minden nyak a bűn elkövetője, na meg a kárhoztatott szülő felé fordul. Ilyenkor az addig üres szemek hipergyorsan ítélkezővé válnak és sorban elemezheted a feléd záporozó nonverbális üzeneteket: “Miért nem neveli meg azt a gyereket? Az enyém ilyet biztosan nem csinálna! Na ezért nincs gyerekem” vagy esetleg egy sima “Jézusmária!”. Sőt, sokszor megesett már, hogy egy étteremben ülve kénytelen voltam Emily minden apró kis rikoltására riadtan felszisszenni, hogy nehogy zavarjuk a többi vendéget. Mert ugye az a minimum, hogy amint egy kisgyerek bármilyen emberi hangot hallat (legyen akár az csak egy ártatlan nevetés), minimum egy-két fej “csak úgy” felé fordul.

Aztán rájöttem, hogy a gond nem a többi emberrel van.

Őket nem tudom megváltoztatni és soha nem fogják megérteni a helyzetemet. Na meg azt sem, hogy Emily éppen mit miért csinál és hogy érzi magát. A gond ilyenkor egyes egyedül bennem lehet csak, mert ha pánikolok, zavarba jövök, kínosan érzem magam, netán ideges leszek, azzal csak igazolom az ítélkező emberek reakcióját, és ami a legrosszabb, tovább növelem a gyerekben a feszültséget. Így hát nem szabad foglalkozni a közönséggel.

Nincs tuti recept a hisztiző gyerek leállítására, de az biztos, hogy

a siker csakis a szülőn múlik.

Az biztos, hogy a “hagyd abba, ne csináld, ne ordíts, elég volt, nem szégyelled magad?, most meg mi bajod van?”, a NEM és az ehhez hasonló szörnyű kifejezések ismételgetése abszolút feleslegesek, hiszen a gyerek nem veszi figyelembe a körülötte lévő világot és nem érdeklik körülmények. Van egy problémája, amit máshogyan nem tud kifejezni. És ahogy más helyzetben is őszinte, a hiszti is csupán az ő gondjának-bajának őszinte manifesztációja. A józan észnek és a beszélgetésnek ilyenkor nincs sok értelme. A legjobb, amit tehetsz, hogy türelemmel megvárod, amíg befejezi a show-műsort. Csak akkor kommunikálj vele, amikor ketten vagytok, rád figyel és megérti a mondanivalód.

Ha nyugodt vagy, meglátod a gyerek is gyorsabban lenyugszik. Egyrészt azért, mert látja, hogy a raplizással nem megy semmire,  másrészt pedig azért, mert ha te feszült és ideges vagy, azt megérzi és ő is még jobban azzá válik. Ezzel szemben, ha szeretetet “sugárzol felé” a csoda megtörténik és egyszer csak csönd lesz.

Néhány hónapja körözött a neten az amerikai színész Justin Baldoni alábbi posztja, ahol az üzletben földön fetrengő kislánya fölött áll nyugodtan mosolyogva ő és az édesapja. A kép mellé azt írta, így álltak ott, amíg a kicsi be nem fejezte. A tanulság szerinte az, hogy meg kell tanulnunk kényelmessé tenni a számunkra kényelmetlen helyzeteket. Engedte, hogy a kislánya átélje az érzéseit még akkor is, amikor az az adott pillanatban kínos lehetett volna a két férfi számára. De nem volt az, mert a lánya iránt érzett szeretet és türelem minden másnál fontosabb.

I tried to stay off social media yesterday to connect with my family without distraction so I'm posting this today….

Közzétette: Justin Baldoni – 2017. június 19.

Gondold át te is, hogy ki számít: a körülötted lévő sok idegen, akiket valószínűleg soha többé nem látsz viszont, vagy a saját a gyereked és az ő lelki nyugalma?

Ha leszidod, üvöltözöl vele (akár a hiszti során, akár utána) semmit sem segítesz, hiszen ugyanúgy megcsinálja legközelebb újra és újra, sőt! De ha érezni fogja a feltétel nélküli szeretetet és a felé áradó nyugalmat, akkor előbb-utóbb rájön, hogy az egésznek semmi értelme.

Ideje hát neked is rájönnöd, hogy az ilyen dolgok miatt stresszelni nem érdemes.

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apu-kalipszis blogon olvashatod.

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ