Nálatok is vannak olyan tevékenységek, amiket valami miatt egyértelműen csak az egyik szülővel tart természetesnek a ‘család kicsi kincse’? Próbáltatok már változtatni ezen? Kepes-Végh Ádám tapasztalatai.  

A konyhában az a tapasztalatom a receptekkel amiket kipróbálok, hogy elsőre mindig kiválóan működnek. Másodikra aztán általában teljes mértékben szétesik minden, az is elromlik, ami nem romolhatna, az eredmény épphogy ehető. Végül a harmadik, negyedik alkalomra kialakul az „aranyközép” verzió, ami aztán elfoglalja a helyét az életünkben. Érdekes módon került ez a több éves megfigyelésem párhuzamba az altatással a minap.

Azt hiszem, örökké emlékezetes marad nekem az az este amikor először altattam egyedül a csajszibarackot. Anya céges bulira ment, szépen megbeszéltük a Boróval előre, hogy kettesben leszünk, minden tök jól ment, de az alvástól tartottam. Ismeretlen terület, arra nem jártunk még.

Két út állt előttem. Vagy megvárom amíg kidől magától játék közben, vagy szülőhöz illően altatok. A másodikat választottam, de bedobtam egy olyan cselt, hogy a kanapén ágyaztam meg. Semleges terep.

Alvásidőben szépen lekucorodtunk, és az én együttműködő lányom egyből hasra vágta magát, hogy akkor ő most alszik. A hátát simogassam azért. Meg énekeljek a csillagról. Meg meséljek az oroszlánról. A pillangóról is meséljek. A hasamra fekszik. Oldalra fordul. Hátán alszik.

Végig azt éreztem, hogy ő nagyon szeretne aludni, csak nem nagyon tudja hogyan kell Anya nélkül. Szerencsére azt, hogy Anya nem tud jönni, elég jól elfogadta, nem volt belőle dráma. Semmiből nem volt dráma, de alvás sem nagyon.

Aztán eszembe jutott egy őrült ötlet. Nem tagadom, a rajzfilmek ihlettek meg. Nekiálltam mesélni egy rétről, amin bárányok vannak. Meg egy kerítés. Gondolom ezen a ponton sejtitek merre tartottunk, és valóban, a bárányok egyszer csak nekiálltak átugrálni a kerítésen. Első, második…aztán egy újabb, egy újabb, és így tovább. Ugyanazzal a mondattal, ugyanazon a hangon, végtelenítve. Legnagyobb meglepetésemre éreztem ahogy lenyugszik, és szép lassan elalszik. A hasamon. Keresztben fekve. (Annyira szerettem volna egy képet erről, de a besötétített szoba nem volt jó partner ebben.)

Azért is volt ez nagy siker, mert az altatást nálunk nagyon sokáig megoldották a lányok. A puszta jelenlétem is nagy szó volt a történetben egy olyan fél éve, azóta lassan de biztosan nyerek teret, már nem csak mesélek, de „Apa marad” is van. Ennek ellenére az altatás az ő kis szeánszuk maradt, Anya sem jelezte, hogy szeretne váltást. Tegnapig.

Így aztán ismét megbeszéltük a gyermekkel a tervet, a gyermek nagy mosollyal beleegyezett. Eljő aztán az este, az altatás. Anya ki, jómagam a padlóról fel, a sarj pedig kiborul. Nem kicsit, nagyon. Anyai ölelés, átbeszéljük még egyszer (már amennyire lehetséges ilyen felfokozott lelkiállapotban), majd búcsú.

Gyermek a karomban, elsősorban azért, hogy ne rohanjon ki a szobából. Simogatnám, de nem hagyja, dúdolnék de rúgcsípharap. „Anyával aludni!!!” – hangzik a végtelenített lemez, és miközben számtalanszor elmondom neki, hogy Anya szereti, de most pihennie kell, hogy ezt megbeszéltük, és velem is biztonságban van, úgy érzem, nem hall. Nehéz ilyenkor erősnek maradni, bár megígértem, hogy nekem menni fog. De úgy érzem, hogy csak előre lehet menni, mert ha visszafordulunk, akkor annak nem jó az üzenete. Nem lehet a minél hosszabb és hangosabb sírás a megoldás. Itt vagyok vele, nincs magára hagyva, ez nem „cry it out”, apával is lehet aludni. Közben persze azon gondolkodom, hogy vajon most megy-e minden tönkre köztünk.

Fél óra sem telik el, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Lassan abbamarad a menekülés, halkul a tiltakozás, változik a légzés. Elaludt. Vele maradok míg elmélyül az alvás, ahogy Anya szokott. Betakarom, nyomok egy atyai csókot a kobakjára, kiesek az ágyból, kisettenkedek a szobából, és hosszan, szótlanul megölelem Anyát.

Reméljük az „aranyközép” verzió van a kanyar mögött…

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatjátok.


Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük