Öt gyerek, 24 óra: így (nem) megy a munka

„Család és/vagy munka: az örök dilemma. Hogyan lehet dolgozni öt gyerek mellett, ha a munkahelyem nem egyéb, mint egy munkaállomás a nappali sarkában? Lehet-e egyáltalán?” R. Fonyó Barbara írása.

Mielőtt belevágnék abba, milyen technikákkal próbálom meg közös nevezőre hozni a családomat és az általam munkának tekintett blogírást, először is tisztázni szeretném, hogy tényleg munka-e a blogírás vagy csak hawaii láblógatás? Vagyis dolgozom-e egyáltalán és kell-e álmatlan éjszakákon át azon töprengenem, hogyan találjam meg az nem létező egyensúlyt a munkám és a családom között?

Nemrégiben egy kedves ismerősöm megkérdezte: te most dolgozol, vagy csak hobbi az írás, és egyébként is, hogy fér bele az idődbe? A kérdések elgondolkoztattak és eszembe juttattak sok mindent: a kilátástalan – bár olykor vicces szituációkat magával hozó – álláskeresést öt gyerek mellől (Gyereke van? Igen. Hány? Öt. És akar még szülni? Ha nem, akkor megkapom a munkát? Nem írom le, milyen képet vágott a HR-es kolléga…), a társadalom szemében aktív munka nélküliség keserű tapasztalatait, és a mostani állapotot, amikor továbbra sincs “igazi” munkám, mégis dolgozom (legalábbis én így érzem), blogot írok. És az utóbbi időben előfordultak olyan az esetek, amelyek azt bizonyítják: elindult egy változás és mások is úgy vélik, igenis munka, amit csinálok, mert megesik, hogy fizetést kapok az írásaimért.

A szó hagyományos értelmében vett – reggel nyolctól délután négyig-ötig tartó – munkát öt gyerek mellett képtelenség elvállalni, mondjuk találni sem lehet. Az otthonról végezhető munkák aránya kis hazánkban igen csekély, pedig én egy olyan cég – média – alkalmazásában állok a mai napig, ahol elvileg kivitelezhető lenne.

De mégsem, a munkáltatói magyarázat igen egyszerű: nem vagyok olyan mobilis, mint a szerkesztőségben dolgozó kollégák (nem tudok azonnal ugrani, ha esemény van, mert mondjuk épp akkor fetreng Legkisebb 40 fokos lázzal az ágyban – ez egyébként is érdekes: amikor még dolgoztam Nagyfiú és Nagylány mellett, a gyerekek épp akkor gurultak le a lépcsőn, zuhantak le az ágyról, estek bele fejjel a kádba, kenték bele a popsikenőcsöt a kanapéba, amikor életbevágóan fontos konferenciabeszélgetésben vettem épp részt egy nemzetközi szervezettel – csodálkoztak is a vonal túlsó végén, hogy mi a fene folyik a “szerkesztőségben” – én itthon voltam, de a többiek a munkahelyünkről kapcsolódtak be a beszélgetésbe), nem vagyok állandóan bevethető, pedig az én szakmámban a gyors, azonnali reagálás elengedhetetlen.

Bár létezik a munkámnak olyan oldala, amelyet itthonról is könnyűszerrel levezényelheténk, de úgy tűnik, ebben nincs egyetértés közöttünk. Ezért inkább úgy döntöttem, a magam útját kezdem járni és blogot fogok vezetni. Tudtam, hogy nekem biztosan jó lesz (javul az önértékelésem, nem érzem majd magam haszontalannak), abban meg csak bízni tudtam, hogy talán mások is annak találják majd, ha látják, mások is hasonlóan élik meg az anyasághoz, családhoz kapcsolódó gondokat, örömöket.

Mikor és hogyan?

Mikor és hogyan jut időm írni? Na, ez az igazi varázslat! A nap 24 órájában szolgálatban vagyok a gyerekek miatt, még éjszaka is mindig nyitva van a fél fülem, hogy azonnal keljek, ha nyugtalanságot érzek valamelyik gyerekszobából. Mégis meg kell találnom azokat a nyúlfarknyi szabad időszakokat, amikor épp csend honol a lakásban és valami rejtélyes oknál fogva egyedül vagyok. A reggeli káosz után megpróbálom fénysebességgel elvégezni a háztartási feladatokat, hogy a lehető legjobban tudjam hasznosítani azt az időszakot, amely az írásra jut: ez hétköznap napközben, este kilenc óra előtt két-három óra. Hétvégén semmi.

A reggel után a délután-kora este is teljes egészében a gyerekekről szól. Férj késő estig dolgozik minden nap, sőt időről-időre még tanfolyamra is jár, úgyhogy a napok legtöbbjén egyedül vagyok a gáton, hogy szembenézzek az árral. Este kilencig nincs megállás létemnek ebben a másik szegmensében.

Ez a hét-nyolc órás időtartam rendesen lefáraszt: játék a kisebbekkel, tanulás a nagyokkal, vacsorakészítés, felkészülés a másnapra. Este fél tíz körül jön a blogírás második felvonása: újraolvasom az elkészített bejegyzést, javítom a hibákat, képeket keresek, kikérem Férj véleményét. Ha elégedett vagyok vele, akkor félrerakom a közzétételig, ha nem, akkor sem nyúlok hozzá, elteszem másnapra…, mert ahogy a mondás is tartja: jó munkához idő kell.

De honnan lesz időm?

A megoldás

Bár nekem nincsenek klasszikus munkahelyi kötelezettségeim, de mivel én munkaként tekintek a blogírásra, az én helyzetemben is nagyon jól alkalmazhatók azok az évek alatt kitapasztalt egyszerű, de ugyanakkor nagyon fontos szabályok, amelyekkel könnyebben meg tudok felelni az anyaságom és a munkám elvárásainak egyidőben úgy, hogy közben én is képben maradok.

Már az első gyerekünk születése is – a többiekről nem is beszélve – a szó szoros értelmében a feje tetejére állította az addigi életritmusunkat, amelynek természetesen szerves része volt a munka, a klasszikus munka. Nagyfiúval a nyakunkba kaptuk a “Mese az elveszett időről” című kiadányt, amelyet azóta is szorgalmasan forgatunk, miközben álmainkban egy nap háromszor 24 órából áll. A megváltozott családi felállásban teljesen át kellett értékelnünk a napi ritmusunkat az új fontossági sorrendnek megfelelően.

Férjnek valahogy könnyebben ment az átállás – nem hiába, kocka -, én meg csak gyötrődtem, idegeskedtem mindenen, mert semmi sem volt olyan, mint korábban. Végül, hosszas unszolásra beadtam a derekamat és megpróbáltam átemelni a Férj által sűrűn emlegetett és projektmenedzserként folyamatosan alkalmazott time management bevált elemeit az anyaságomba. Íme, az én négyes listám, amely nagyban hozzájárul, hogy négykézláb állva maradjak az anyaság hullámzó tengerén.

#1 Tekints az anyaságra úgy, mint egy projektre!

A jól működő projektekhez két dologra van szükség: észszerű irányításra és erőforrásokra. Továbbá nagyon fontos tudni, hogy bármilyen projekt felosztható különböző lépésekre. Hogyan jön ez az anyasághoz?

Ha megérted és elfogadod a gyerekeid fejlődésének fizikai és pszichológiai sajátosságait, nem fogsz idegeskedni olyan dolgokon, amelyeken nem lehet változtatni, ergo nyugodtabb leszel és még az idegeskedésre szánt időt is megspórolod. Ez kamaszkorban különösen hatásos módszer. Akár időmilliomos is lehetnék, ha nem lenne Nagyfiún és Nagylányon kívül még másik három gyerekem.

#2 Delegáld a kötelezettségeket!

Segítséget kérni nem szégyen, sőt! A gyereknevelés nem egyszemélyes feladat, ahol anyaként bele kell szakadni a mindennapokba.

Először én is azt hittem, az a jó, ha mindent én csinálok a gyerekek körül, mert én tudom, mi a legjobb nekik: nem bíztam őket másra, a háztartásban is egyedül próbáltam helyt állni, én meg valahol elvesztem útközben. Idővel és a gyerekeim számának növekedésével azonban megtanultam elengedni dolgokat, megtanultam lazának lenni és nem utolsó sorban bízni, megbízni másokban, rábízni másokra bizonyos feladatokat és nem utolsó sorban a gyerekeket.

Nem volt könnyű döntés, de a hétköznapok túléléséhez muszáj volt: nem lettem felelőtlenebb édesanya, de már nem az elveim után mentem, hanem kizárólag a gyerekek igényei szerint cselekedtem, akiknek nem egy kifacsart háztartási alkalmazottra, hanem egy kiegyensúlyozott édesanyára van szükségük és ha ehhez takarítónő kell vagy heti háromszor két óra szabadidő, akkor az kell és most már nem azon agonizálok, milyen anya vagyok, hogy ilyen ördögtől való gondolataim, igényeim vannak, hanem sokkal inkább a megszervezésükön fáradozom.

#3 Ne legyen bűntudatod!

A bűntudat szorosan kapcsolódik az előző ponthoz. A bűntudat lebénít, ezért időt rabol. Nem akarok már tökéletes édesanya lenni, megelégszem azzal, hogy jó anyja vagyok a gyerekeimnek. Pont jó. Pont.

#4 Vond be a gyereket az életedbe!

A gyerekek nagyon nyitottak és befogadóak, ráadásul sokkal jobban tudnak alkalmazkodni bizonyos szituációkhoz, mint ahogy azt mi, szülők eleinte képzeljük. Legalábbis nálam így volt. Az első két gyerekemmel nagyon szigorú napirendet tartottam, sehol semmi kihágás, lazaság, gyakorlatilag ők szabták meg az életünk ívét, mi költöztünk be az ő életükbe és nem fordítva.

A harmadik gyereknél már nem volt ennyire egyszerű a helyzet, egyszerűen már sokan voltak, eltérő igényekkel. Sőt, Négyes és Legkisebb megszületésével még többen lettek, még több és eltérőbb igénnyel, napirenddel. Változtatnunk kellett!

Középsőnél fordult meg először az addigi tendencia: ő volt az, aki beköltözött az életünkbe és nem fordítva, nem mi alkalmazkodtunk hozzá, hanem őt próbáltuk meg beilleszteni a hétköznapjainkba, természetesen figyelembe véve a legfontosabbakat, azt etetéseket, az alvási időszakokat, de például már nem volt fontos, hogy a saját kiságyában aludjon délután, alkalomszerűen az autósülésben és cumisüvegből is meg tudta enni az ennivalóját stb. A mottónk innentől kezdve: Lazaság! Életszerűség

Humor, rugalmasság és time management – ezek az én jóanyaságom kellékei.

A cikk másodközlés, az eredeti írást a Mom With Five blogon olvashatjátok.