Nem vészhelyzet

0
494
Kép: pinterest
“Történt már veletek olyan, hogy teljes érzelmi vértezetben készültetek megvédeni a gyermeket valamilyen igazságtalanságtól, hogy aztán kiderüljön, hogy semmi szüksége nem volt segítségre? Mivel nem tudtok válaszolni, most azt feltételezem, hogy a válasz: igen.” Kepes-Végh Ádám írása.

Hülye egy érzés nem?

Nem tudom ez egy tipikus “elsőgyerekes szülő” tünet-e, de azért gyanakszom, hogy igen. Nálunk nemrég volt Anyával egy olyan komoly lyukra futás ebben a témában, hogy őszintén elgondolkodtatott. Addig addig hergeltük magunkat és egymást a kétségeinkkel, míg végül egy teljes tragédia forgatókönyve született meg a fejünkben, főszerepben a sarjjal.

“Hát olyan nagy kérés, hogy szeressék a gyerekünket?” – hangzott fel a  megszakadó szülői szív siráma, hiszen nyilvánvalóan kirekesztett, szomorú és magányos szegény gyermekünk ott a bölcsiben. Ráadásul mi tehetünk róla. Biztos miattunk nem szeretik!

Ha én lennék a bölcsis néni, alighanem nem kedvelném magam különösebben. Macerás szülő vagyok, aki mosható pelenkát küld a gyerekkel, külön reggelit meg snacket hord, és még olyan jelentéktelenséggel is zaklatja a tanerőt, mint a facebook szabályzat. Ánglusul ez rövidítve úgy van, hogy P.I.T.A., feloldás egyénileg.

Megvoltak tehát a saját induló kétségeink, plusz a körülmények változása, plusz a kedvenc barát távozása a bölcsiből, a korábban már említett Gézuka-jelenség kezdete. Teljesen biztosak voltunk benne, hogy gyermekünket azonnal ki kell emelni, különben vége mindennek. Csak úgy füstölt a chatalkalmazás az érzelmes üzenetváltásoktól, végül tettre szántuk el magunkat. Véget vetünk a szenvedéseinek, és megmentjük!

A sarjat annyira nem kellett megmenteni, hogy bár Anya, aki más okból épp szabin volt beszaladt érte, hogy ebéd után már otthon tudjon aludni, szerető környezetben, Boró hazaküldte. Őt csak ne tessék megzavarni a napi rutinjában, neki most tigrisnek kell lennie a többiekkel, és amúgy is, Apa jön érte.

Amikor Apa ment érte, akkor is éppen annyira játékban volt, hogy alig volt ideje hazamenni. Szóval erről nagyjából ennyit.

Nem tartottam sosem magam ugyanis egy különösebben “túlvédő” szülőnek, tökre arra nevelem a csajszibarackot, hogy hozza meg a saját döntéseit és álljon ki magáért, és mégis, azonnal rohanni akartam megvédeni. Ezzel pedig tulajdonképpen megkérdőjeleztem azt a bizalmamat felé, amit amúgy, más esetekben tökre megkap, és sikerrel használ.

Ugyanakkor persze nehéz ez, mert egy kétévessel még nem igazán lehet érdemben beszélgetni arról, hogy milyen volt a nap, és hogyan érezte magát. Nyilván próbálkozik az ember, de amíg a valóság és a vágyak közt nincs határvonal a gyermeki fejben, és olyan barátjairól is beszél, akik már nem is járnak oda, addig nagyjából csak akkor kaphatok valós képet, ha “bedrótozom” a csajszibarackot, addig meg csak nem kéne eljutni.

Még az is lehet, hogy akkoriban tényleg volt egy nehezebb időszak, ami nyilván nem volt annyira tragikus mint amennyire mi felfújtuk, de mondjuk nem volt jó, ellenben azóta megoldódott, és esetleg meg is erősödött általa a lányunk. Ki tudja.

Ami számunkra a legfontosabb üzenet volt ebben az egészben, hogy vannak helyzetek, amikor azért nem kell megmenteni a gyermeket, mert fontos, hogy megvívja saját csatáit (“Vagány kislány vagyok, a cipőmet is egyedül kötöm be!”), de olyan helyzetek is vannak, amikor azért nem kell megmenteni, mert…

nos, mert nincs helyzet.

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatjátok.

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ