„Amikor eljön az idő, hogy az ember gyermeke a gyermekét (eképpen az ember unokáját) más gyermekek közé küldi, az azért nem egyszerű. Többek közt gyermeknevelési szempontból sem.” Kepes-Végh Ádám írása.
Még ha meg is van az a hely ahova teljes nyugalommal visszük (nem mondjuk azért megyünk mert nincs más választásunk), akkor is ott van a tény, hogy az ébren töltött ideje nagyobb részét immár tőlünk távol, idegen impulzusok, általunk ellenőrizetlen, sőt olykor helytelennek tartott minták közt tölti. A napja, sőt továbbmegyek, a személyisége egy részéről csak másodkézi beszámolók alapján alkotunk képet, és tulajdonképpen semmilyen ráhatásunk nincs annak alakulására.
Ez nekem például elég para volt.
Ugyanakkor olyan dolgokra is fény derül, amikre a védett, otthoni környezetben talán soha. Boróról például kiderült, hogy kiváló érdekérvényesítő. Talán túlzottan is. Udvariasan kér, cserét ajánl, ha ez nem vezet célra, elveszi, amit akar. Amikor először hallottam egy csoporttársát arról panaszkodni, hogy a lányom elvette tőle a babáját, alig hittem a fülemnek. A Boró, akit én ismertem, inkább ki sem ment a szobából, ha az ajtóban álltak, nehogy el kelljen mennie valaki mellett.
Ennek persze már több, mint fél éve, azóta sokkal vagányabb, bevállalósabb lett a csajszibarack, ma már ez nem lepne meg. A közösség pozitív hatása letagadhatatlan, gyakorlatilag minden téren elképesztő fejlődésen ment keresztül amióta bölcsibe jár.
A hatások azonban természetesen nem mind jók, pláne nem azok, amik a kortársaktól érik a gyermeket. Márpedig óriási részben egymástól tanulnak ezekben az órákban. Néha szórakoztató viszontlátni a bölcsis szokásokat, néha viszont, bevallom, a falra tudnék mászni egy két importált dologtól.
Szerintem mindenkinek, akinek már jár közösségbe a gyereke, pláne ha tartósan ugyanabba, megvan „az a gyerek”. A minden rossz forrása, akitől csak a hülyeséget tanulja a mi drága tökéletes sarjunk. Aki ha kútba ugrik…
Nálunk most a Gézuka a menő, az abszolút etalon. Sokat vannak a csajszibarackkal „utolsókétgyerek”-ként, úgyhogy van idő és alkalom kölcsönhatásra bőven. Nem tudom, Gézuka mit visz haza ebből, de az, amit a Boró hoz, finoman szólva nem különösebben pozitív.
Pár hónapja még „csak” csúfolódott. Azt szerintem egész jól sikerült megoldani, viszonylag rövid idő alatt el is maradt. A kiabálásról egy darabig azt hittem, hogy sima dackorszaki hangszáltréning, de amióta hallottam a Gézukát egy olyan igazi, „teljestüdős” NEM-et megereszteni, tudom, hogy ehhez is volt kortársminta. Nem is akárki.
A legújabb importunk, a „büdi” nem több, mint két hetes, de máris óriási karriert futott be. Beismerem, mi is elrontottuk, többször is érdekes reakciókat adtunk, vagy vitába is szálltunk, aminél izgalmasabb ugye a dackorszakban nem is nagyon kell. Varázsszó lett belőle: bedobom, reagál, röhögök. Elég reménytelennek tűnt a helyzet.
Aztán hátraléptem egyet, kivettem az érzelmeimet, meg a prekoncepcióimat a kérdésből, és mindjárt jóval könnyebb lett az eset.
Tulajdonképpen szórakoztató volt megfigyelni a csajszibarack arcát ma reggel, ahogy kivételesen nem azért használta a varázsszót, hogy tiltakozzon valami ellen (az esetek 99%-ban a „nem szeretném” furcsa szinonimájaként jelenik meg), hanem pusztán a reakció kicsikarása volt a cél, és fürkésző szemekkel pásztázott. Nem kapott reakciót. Azt hiszem, ide ez lesz az ellenszer.
Nyilván lesz ez még így se, és akkor majd ironikus mosollyal az arcomon olvasom vissza ezeket a sorokat. Azt is pontosan tudom, hogy akárhova megy, mindenhol lesz egy Gézuka. Nincs is dráma a részemről, csak az elsőgyermekes szülő rácsodálkozása.
Arra számítottam, hogy a családi pedagógiát össze kell majd hangoljam a gondozóval. Arra nem számítottam, hogy Gézukával is. Ráadásul a Gézuka valójában tök ártatlan a történetben, hiszen ő is hozza a mintát valahonnan. Szerencsés esetben visz is valamennyit, én legalábbis ennek drukkolok.
Mivel azonban sokan sokfélék vagyunk, biztos vagyok benne, hogy ha a csajszibarack még nem volt, akkor előbb utóbb valakinek majd ő lesz „az a gyerek”.
A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatjátok.
Vélemény, hozzászólás?