Először érett be a munkám gyümölcse

„A lányom idén úgy döntött, hogy új életet kezd és felfedezi a világot. Támogatom benne. Így hát 7 hónaposan nekiindult, hogy beteljesítse a küldetését. Kúszik, mászik, nyúl, rúg, húz, rág, gügyög, gagyog, sikít, akar, kér, követel, érdeklődik, kíváncsiskodik, grimaszokat vág, kacag vagy éppen bánatosan kényeskedik.” Ficza János írása.

Szóval élénkebbé vált és rohamos fejlődésnek indult. Az elmúlt egy hónapban több új dolgot tanult meg és fedezett fel, mint az azt megelőző fél évben összesen. Óriási dolog ez nekünk, elsőgyermekes szülőknek. Minden új mozdulata műalkotás, minden dacos kinyilatkoztatása türelemjáték, minden új hóbortja humorforrás. Az új életszakasz a szórakoztató faktor mellett azonban új kihívásokat is hozott.

A baba élete első hat hónapjában még azt hiszi, hogy ő is az anyuka része, és bár némileg észleli a világot maga körül, szellemileg és fizikailag sem nagyon szakad el a mamitól. Fél év után azonban az agy és a test – valamint ezáltal a lélek is – addig nem látott virágzásnak indul. Rájön, hogy maga is meg tud csinálni dolgokat, hogy önállóan tud mozogni, hogy képes a saját akaratát érvényesíteni és lassan – mátrixos kifejezéssel élve – tudatára ébred. Jelenleg ott tartunk, hogy van egy kedves és vicces, ámde egyúttal elszánt és akaratos örökmozgó sajtkukacunk. Ha egy kábel, mobil vagy a távirányító megszerzése a cél, testi épséget kockáztatva mindenen átrobog. Totál nem érdekli a közelben lévő játék, neki persze a fekete elektronika kell és közben az sem izgatja különösebben, hogy majd összetöri magát vagy éppen az apja férfiasságát tapossa. A kanapéba kapaszkodva már felhúzza magát, de már fejben készülök a pillanatra, amikor elindul. Az lesz csak az igazi móka és kacagás.

Mindamellett tőle függetlenül is sok új dolog történik vele: elkezdett az anyatejen kívül mást is enni, egyre több új dolgot megkóstol, vizet iszik, baba-mama tornára jár, bébi úszásokon vesz részt, bilire ültetjük, olvasunk neki, kutyával játszik, más babákkal találkozik, idegenek karjában köt ki vagy éppen a nagyszülőkkel tölt hasznos időt. Rengeteg új inger és kaland éri, melyeket most már fel kell dolgoznia. Aminek viszont nappal örül és amikre rácsodálkozik, azt éjszaka újraéli, majd mindez az eddig ismeretlen újdonság ijedségként manifesztálódik. Így hát a félelmei miatt jobban ragaszkodik hozzánk.

Ez az első szeparációs szorongás,

amely várhatóan három hónapig tart, majd később, 1,5-2 éves korában újra megjelenik. Jelenleg ott tartunk, hogy mindezek hatására a kislányunk éjszaka többször sír fel, mint korábban, nehezebben viseli a fogzást, gyakrabban kell szoptatni, többször keresi az anyját és az eddigieknél jobban igényli a figyelmet és a törődést.

Apaként pedig itt jövök a képbe én: vagyis az, amit az elmúlt egy évben tettem. A babával való eddigi viszonyom most kezd kivirágozni. Én ugyanis már magzatkorában kommunikáltam vele, a megszületése utáni első három hónapban is az életének aktív részese voltam, a második három hónapban pedig már kifejezetten jó barátok voltunk. Ily módon mára én is bekerültem a bizalom körébe és a szeparációs szorongása idején az én közelségem is megnyugtatja. Bár vannak nehezebb pillanatok, amikor csak az anyja kell és senki más, túl sokszor van (és volt) csak velem kettesben ahhoz, hogy ne tudjam lenyugtatni, etetni, elaltatni vagy szórakoztatni egyedül. Fontos, hogy ezt a feladatot az apa is el tudja látni: egyrészt nagyobb szabadságot kap az anyuka, másrészt ezáltal a férfi is fontos szülői szerepet tölthet be.

Ehhez két dolognak kell érvényesülnie: az anyuka legyen nyitott és ne sajátítsa ki a gyereket, de merje nyugodt szívvel odaadni és rábízni az apukára. Az apuka pedig legyen odaadó, figyelmes és törődő szülő, akire nyugodt szívvel rá lehet bízni a babát.

Nálunk hál’isten mindkét dolog működik, és ez nagyban megkönnyítette az életünket.

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apu-kalipszis blogon olvashatod.