Betegecske gombocska

0
569

Az elmúlt időszakban minden bizonnyal sokan szembesültünk a tömött orvosi rendelők páratlan atmoszférájával, a számtalan hirdetéssel, ami a gyógyszertárak akcióira hívja fel a figyelmünket, és azzal, hogy ha nem mi, akkor ismerőseink mondják le sorra a különböző programokat vagy saját, vagy gyermekük betegsége miatt. Kepes-Végh Ádám írása ezúttal ez utóbbi esetről szól, a leírtakkal pedig valószínű rögtön azonosulni tud a legtöbb szülő, akinek volt már valaha beteg a gyereke.

Csend van a lakásban. Nyugalom nincs. Olyan nyugtalan csend ez, feszültséggel teli, amikor bár alszik a sarj, és van, vagyis inkább lenne időd bármit csinálni, mégsem tudsz neki örülni.

Betegek vagyunk. Az egyikünk meg van fázva, szörcsög, köhög, de egyebekben szerencsére a kedélye nem érintett a betegség által. A másik kettő egészségügyileg jól van, de lelkibeteg a ténytől, hogy orrszívózni kell, aggódva testhőmérsékletet ellenőriz, kuruzsol, ügyeletet hív. Biztos, ami biztos.

Az egész helyzet rémesen igazságtalan. Ilyen pici emberpalántáknak maximum arányosan pici bajuk lehetne. Igen, tudom, hogy a náthánál kisebb nem nagyon van… Csak eddig olyan szerencsések voltunk a kis csattanó makkocskánkkal, hogy nem nagyon kellett a betegség és a gyógyulás témakörével foglalkoznunk. Majdnem egy éves volt már, amikor először lázas lett (igaz akkor mindjárt a háromnapos verzióval kezdte). Azt is tudom, hogy sokaknak sokkal nehezebb. De nem vagyok az a fajta, akit ez vigasztal.

Akármilyen lehetetlen (sőt káros) cél a sarj minden rossztól megvédése, hiába tudja az ember az eszével, hogy lesz a gyerek beteg, fog megsérülni, azért mégis nehéz, amikor az elméleti lehetőség gyakorlati ténnyé alakul. Mi tagadás, elég rosszul esik, hogy nem tudtam megvédeni a csajszibarackot. Az pedig különösen pocsék érzés, hogy gyógyítás címén, a még nagyobb bajt elkerülendő, középkori kínzásokat kell végrehajtanom rajta. Állítólag vannak gyerekek, akik bírják az orrszívót, az én lányom sikít és vergődik és menekül. Megbeszélni nem nagyon tudom vele, hogy miért fontos ez, a nyugtatgatásom, szeretgetésem pedig valahogy üresen hangzik. Két kezelés között pedig egymás lelkét ápolgatjuk Anyával, hogy egységes, szelíd, de határozott frontot tudjunk alkotni a következő alkalomra is, és ne rontsuk a helyzetet a saját bizonytalanságunkkal.

******

A fenti bekezdések és e között a pont között sok minden történt. Volt allergiás reakció a telefonos ügyelet által ajánlott méregdrága köptetőre, rohanás az ügyeletre, a kiütés elmúlása, hosszas várakozás, a láz és a kiütések újramegjelenése várakozás közben, egy traumatizáló orvosi vizsgálat (ahol 10 perc alatt háromszor néztek tökhülyének, kétszer vonták kétségbe a szülői kompetenciáimat, egyszer konkrétan leszúrtak, a lányommal pedig olyan “határozottak” voltak, hogy utána fél órán keresztül nem tudtunk elindulni mert addig tartott mire nagyjából megnyugodott), és egy, a hazaéréstől sokkal jobban lévő, majd másnapra látványosan rosszabbra forduló állapotú sarj. Kiderült, hogy vírussal küzd a legszebb lányunk, nem is holmi megfázással. A vizsgálat óta (vagy amiatt vagy nem) már a kedélye is érintve van. Matricalányka lett, aki mindenre gyanakszik, nehogy gyógyszer legyen benne, mindentől fél, és kiborul már a homloklázmérő látványától is, a porszívóra adott reakciót pedig most nem is részletezném.

Mi pedig itt állunk, felelősségünk teljes tudatában, látszólag eszköztelenül, hiszen Boróval épp annyira lehet kommunikálni, hogy megértse, hogy most orrszívás vagy gyógyszer következik, de érvelni már nem lehet azok hasznossága mellett. Hogy a rövid távú kellemetlenség hosszú távon kifizetődik és már középtávon is előnyökkel jár. Az sem hat, ha mi is csináljuk, az sem ha bevonjuk a macit, a nagyit, a babát vagy a szomszéd nénit (na jó őt még nem próbáltuk). Marad a lefogás, az erőfölénnyel visszaélés. Marad annak a döntésnek a súlya, hogy mivel teszek jobbat a gyerekemnek, ha erőszakot teszek rajta, és akarata ellenére végigviszem a gyógyakciót, ami után fél óráig zokog vagy ernyedten mered maga elé; vagy ha figyelembe veszem a tiltakozását és nem csinálok semmit, amivel viszont a még komolyabb betegséget veszélyeztetem.

Nincs jó döntés. Mi kétségekkel gyötrődve bár, de a gyógyítást választottuk, és reménykedünk benne, hogy a kis betegünk személyisége, és a kapcsolatunk szintén gyógyul majd, ahogyan ő maga jobban lesz. Mindenesetre minden sikeres orrszívó és gyógyszer akciót megtapsolunk, az mintha egy kicsit könnyebbé tenné neki is. Nekünk mindenképpen, mert ilyenkor kicsit felvillan az a mosoly, ami amúgy annyira hiányzik. Jobbulást minden betegecske gombocskának, és kitartást minden gyógyapának és gyógyanyának!

A cikk másodközlés, az eredeti írást Ádám oldalán, az Apávávált blogon olvashatjátok. 

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ