„Amikor Nagyfiú belépett a kamaszkorba, azt hittem, egyenként tépem ki a hajszálaimat, de közben rájöttem: egy kamasz nem kamasz. Amióta másfél kamaszt nevelek, már nem tépkedem a hajszálaimat, hullanak azok maguktól is.” R. Fonyó Barbara, a Mom With Five blog szerzőjének írása.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, engem teljesen váratlanul ért a kamaszkor. Pedig tudtam, hogy egy nap eljön, készültem is rá rendesen, erősítettem a lelkemet, olvastam éjjel-nappal mindenféle okosságot, aztán bumm! megérkezett és én itt álltam leforrázva. Mert az egy dolog, hogy mit olvas az ember róla, és teljesen más dolog szemtől szembe kerülni vele, megélni teljes valóságában a függetlenedési szándékot minden előzményével és következményével, magáról az útról nem is beszélve.
A családi fotókon tegnap még bájosan mosolygó, az öledben fészkelődő csemetédből egyik napról a másikra előbújik valaki, aki totális ellentéte annak, aki addig volt: a mindenkit – még a szomszéd, folyton morgós bácsit is elbűvölő – mosolyból vicsorgás, a gügyögésből morgás, folyamatos visszabeszélés, esetenkénti ordibálás lesz, a legókockákat kezdetben ügyetlenül egymásra helyező aprócska kezekből az ajtócsapkodást művészi szintre emelő végtagok nőnek… te pedig csak kapkodod a fejed és a folyamat megértésére és befolyásolására tett sikertelen kísérleteid közben egyenként tépkeded a hajszálaidat… vagyis nem, a természet magától is elvégzi a dolgát, akár akarod, akár nem.
Kamaszodó Nagyfiú színrelépésével hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy idegen költözött volna a lakásunkba… és nem csak a számunkra már a feledés jótékony homályába vesző (de a gyerekeink által egyre gyakrabban felderengő), a szülői idegrendszert rendesen igénybe vevő magatartásformák miatt. Néha – mondom néha! -, amikor felbukkan a nappaliban, mert épp akar szeretne valamit, rendre összerezzenek, hogy ki ez a szélesvállú, felém magasodó, pelyhedző bajuszt viselő fiatalember, aki 46-os lábon settenkedik a hátam mögött és amikor véletlenül szemtől szembe kerülünk az egyre mélyülő basszusán előadott kérése okán, akkor már nem lefele, hanem felfele kell néznem.
Egy kamasz nem kamasz
Amíg Nagyfiú egyedül képviselte családunkban a kamasz társadalmat, azt hittem, nem jöhet ennél rosszabb (az mondjuk nem tudom miért nem jutott eszembe, hogy van még másik négy gyerekem is és mindegyik kamasz lesz előbb-utóbb – valahogy elsiklottam e tény felett -, na, néha velem is előfordul, hogy kiesnek dolgok a fejemből…, de hogy pont ez?!). Nos, de…, de ne szaladjunk ennyire előre.
A Nagyfiú által generált első sokk-cunami után sírtam, bőgtem, toporzékoltam dühömben, kétségbeesésemben, tehetetlenségemben ott, ahol senki sem látott. Aztán újra… és újra és újra és már az sem érdekelt, ha széles nézőközönségem akadt. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy milyen jó dolgom volt akkoriban. Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor Nagylány is csatlakozott – igaz még csak félgőzzel – a klubhoz és ismét bebizonyosodott, hogy hiába egy család, nincs két egyformán viselkedő kamasz… és egy kamasz nem kamasz.
Másfél kamaszon túlról nézve, akár boldog békeidőnek (sic!) is nevezhetném, amikor még csak Nagyfiú táncolt az idegeimen. Fél tonna papírzsebkendő elhasználása után kezdtem magam újra komfortosan érezni, úgy gondoltam, egész ügyesen lavírozok már a kamaszság kiszámíthatatlan folyóján. Kezdtem belakni a teret és egyre ügyesebben kezeltem Nagyfiút, akiről kiderült, hogy egészen egyszerű eset… egyszerűen bunkó. Most biztosan nagyot néztél, kedves Olvasó, hogy ilyet írok az én drága elsőszülöttemről, nyilvánosan ócsárolom és becsmérlem. Pedig dehogy! Épp dícsérem! Egyszerűen hálás vagyok neki, hogy a tőszavakban, tőmondatokban megfogalmazott válogatott gorombaságai mögött nem kell más értelmet keresnem, nem kell a “sorok között olvasnom”, miközben épp azt közli velem emelt hangon (=ordibálja): mi vagyunk “a világ legönzőbb szülői, mert soha, semmit nem engedünk meg”, vagy még inkább, hogy nálunk “rosszabb felmenőket el se lehetne képzelni”, mert ezek pont annyit jelentenek, amennyit és pont annyit nyomnak a latba a szülői képességeimet illetően, hogy elég rájuk megrántanom a vállamat és visszadugnom a fülembe a fülhallgatót, amelyben végtelenítve a kedvenc zeneszámaim szólnak a kamaszkori zajártalmom ellen és még éjszaka is nyugodtan alszom tőlük.
Természetesen fogalmazhatnék finom(abb)an is és mondhatnám azt, hogy csak bántóan őszinte és tűpontosan világít rá a hibáimra, csillogóan fényesre suvickolt tükröt tartva elém és bár valószínűleg mélyrehatóan megváltozni már nem fogok és nem is tudok, de neki köszönhetően legalább nem tetszelgek a hibátlan felnőtt szerepében. De jó nekem! Amúgy meg igen hamar rájöttem, hogy ha nevén nevezem a dolgokat és nem áltatom magam csillámporos rózsaszín ködfelhővel, akkor sokkal egyszerűbben, könnyebben tudom kezelni a legszürrealisztikusabbnak tűnő helyzeteket is, mint például Nagyfiú viselkedését. Ha bunkó, hát bunkó, egy ilyen attitűddel aránylag könnyű együtt élni… mondom ezt most, néhány hónapnyi önmarcangolás és éjszakai lelkizés után.
Mert mi az ábra? Kiabál, csapkod, utálkozik, tiszteletlen, jön belőle minden, ami a csövön kifér, de minden hátsó szándék nélkül teszi ezt, nem vár a csodára, hogy az anyja – alias én – egyszer csak megfejti, mit is akar, leegyszerűsítve közli a frankót, majd egy, az egész lépcsőházban hallható ajtócsapkodással ráerősítve a mondanivalójára simán továbblép, mintha mi sem történt volna. (Ma már szinte fel se tűnik az átmenet, hogy egy tüdőtpróbáló ordibálás után milyen kedélyesen tudunk csevegni arról, milyen süteményt készítsünk másnapra az otthon fellelhető alapanyagokból… együtt).
Bezzeg, Nagylány! Konkrétan a falra mászom, amikor épp visszautasítom valamelyik agyament kérését vagy épp határkijelölésben vagyok, na, és akkor szembetalálom magam egy arccal, amelyen a szemek haragtól sötétlenek, a száj alig észrevehetően lefelé biggyed a két, láthatólag egymásnak ellentmondó álláspont felett érzett szomorúság miatt, és ezzel egyidőben e két érzékszervet keretbe foglaló arc jobb és baloldalán enyhe pír jelenik meg, mintha a tulajdonosa kicsit szégyellné magát a viselkedése miatt. Na, most akkor mi van? Melyikre reagáljak? És hogyan? És ha reagálok, akkor az jó lesz, vagy inkább dugjam vissza a fülembe a fülhallgatót és tegyek úgy, mintha semmit se vettem volna észre? Bárcsak inkább ő is tőmondatokban beszélne! Inkább vágna hozzám néhány gorombaságot, mint ez! Komolyan, el se hiszem, hogy ezt én mondom… pedig de!
Ó, és ez messze nem a legrosszabb! Itt vannak például a hirtelen hangulatváltozások, amelyek Nagyfiúnál nem játszanak, mert ő folyamatosan utál, de Nagylány nem, ő legalább néha szeret…, ha akar valamit… Nagyfiú akkor sem, vagyis valahol mélyen biztosan, de ez egyelőre nem jön át. De az abszolút győztes Nagylánynál a csendes (szülő)gyilkos nézés. Vagyis, amikor mosolyog rám vagy Férjre, nem szól semmit, de közben villámokat szór a szeme és jobb, ha nem tudjuk, miket gondol közben. Vagyis jobb lenne mindenkinek, ha nem tudnánk, de megtudjuk, ha akarjuk, ha nem, mert gyilkos nézés ide, gyilkos nézés oda, egy idő után nem bírja magában tartani a mondanivalóját, és akkor jobb, ha fedezékbe vonulunk… jó hosszú időre.
A fentieket olvasva számodra is egyértelműen kitűnhet: egy kamasz nem kamasz, kettővel már rezeg a léc, de mivel van még három gyerekem és az anyaságom tizenhárom éve alatt a tűrőképességem határaiban jelentős mértékű változások következtek be, így kíváncsi várom, vajon képes vagyok-e a világegyetemhez hasonlóan a végtelenbe tágulni… vagy nem, és akkor jaj nekem! Röpke két év és mindenre fény derül…
A cikk másodközlés, eredeti változatát Barbara oldalán, a Mom With Five blogon érhetitek el.