Hogyan szerethetek hirtelen két embert?

– avagy szentimentális óda a szerelmi háromszöghöz.
Sokáig csak ketten voltunk, aztán galád módon bekúszott az életünkbe egy ellenállhatatlan mosolyú, szirén hangú, csillogó szemű csábító. A kettőnk közt lévő kapcsolat pedig egy masszív szerelmi háromszöggé alakult. Ficza János írása.

Természetesen nem a párom és a szeretőm közti ellentmondásos világról szeretnék értekezni, mert nincs ilyen – mármint nem ellentmondás nincs, hanem szerető nincs, a félreértések elkerülése végett. Nem nagy rejtély, hogy a két ember, akik közt eloszlani látszik a szerelmem, a feleségem és a kislányom. Miért fontos ez? Úgy gondolom, hogy minden párnak közösen kell megélnie és feldolgoznia a változást, hogy egy kétszemélyes társas kapcsolatból EGYCSAPÁSRA CSALÁD LESZ.

A címben feltett kérdés egyébként is módosításra szorul: a szeretet, amit a gyermekem iránt érzek, nem „hirtelen”, egyik pillanatról a másikra jött, hanem a törődés, az áhítat és a csodálat fokozatosan erősödött ellenálló kötelékké. A nők már a világrajövetel előtt bensőséges kapcsolatba lépnek a magzattal és a születés pillanatától már egy minden törvény felett álló ősi ösztön által vezérelt érzelmi kapocs alakul ki anya és gyermeke között. Persze én is próbáltam kapcsolatba kerülni a babával már akkor, amikor a hasban volt (ennek köszönhetően például máig szereti a hangomat), de így is csak követni tudom őket: míg a páromra már a megszületése pillanatától istenként néz, a mi bizalmi viszonyunk éppen 9 hónappal és egy köldökzsinórnyi távolsággal rövidebb, így csak a megszületése után kezdett kiépülni.

Bár a részemről szerelem volt ez első látásra és akkor még úgy gondoltam, hogy ennél jobban nem lehet szeretni egy gyereket, ahogy cseperedik, észlel, fejlődik, reagál, több a közös emlékünk és viszont szeret engem, úgy jövök rá, hogy napról napra még jobban növekszik ez az érzelmi áradat. Egy idő után annyira, hogy nem tudom már hová tenni és úgy érzem, a szívem túlcsordul.

A párom szokta mondani, hogy annyira szereti a gyerekünket, hogy az már fáj. Valóban így van: eljön az a pont, ahonnan már nincs tovább, nem tudod jobban kimutatni, kezelni és átadni, és ez a túltöltöttség (akár az elemeknél) legbelül már fizikai fájdalmat okoz. Ennek az állapotnak az a jó oldala, hogy általánosságban boldogabb lettem tőle, hiszen nem tudom tartalékolni a túlmaxolt pozitív érzelmeimet, így minden más irányba elindult, ott jelenik meg, ahol nem is számítok rá. Vidáman csaholó kiskutya lettem.

Korábban attól tartottam, hogy a gyerek érkezése, a vele való törődés, energia és szeretet a páromhoz fűződő kapcsolatomból vesz majd el. Naiv voltam, mert akkor még azt hittem – ha szabad így fogalmaznom -, hogy nincs bennem több, a már meglévő érzelmi szintemből fogok átadni a gyereknek. De Emily megvilágította és kisöpörte a lelkem eddig elhanyagolt pókhálós sarkait, így annyi plusz töltetet fedeztem fel magamban, amennyiről korábban nem is álmodtam.

Az eredmény: a gyereknek hála a páromat is jobban szeretem.

A kapcsolatunk egyébként is – „ezt mi hoztuk össze” alapon – intimebbé vált és van valami bizsergetően maradandó abban, hogy tudjuk, bármi is történik a jövőben, most már egy életre és azon is túl össze vagyunk kötve. Ez pedig óriási biztonságot ad.

A gyerekvállalás előtt olyan kérdések is felmerültek bennem, hogy vajon nem leszek-e féltékeny a gyerekre? Rosszul fog esni, hogy a párom jobban szereti őt, mint engem? És bűn, ha jobban szeretem az egyiket a másiknál?

A kérdések válaszra találtak: ez a szeretet táplálja a páromhoz viszonyuló érzéseimet is, nem vesz el, hanem hozzáad. Manapság nincsen szebb látvány számomra, mint amikor reggel munkába menet összebújva látom őket az ágyban aludni. A szoptatás szépségét és varázslatát is értékelni tudom. Amikor pedig együtt kacagva játszanak, csak csendben mosolyogva nézem őket és tudom, hogy nincs ennél jobb hely a világon.

A párkapcsolatunk kétoldalú szerelme tehát többsíkúvá, mélyebbé és összetettebbé vált. Olyan ez, mint a mexikói felállás, csak fegyverek helyett tündérporral.

Hárman erősebbek, szebbek és boldogabbak lettünk.

Tudom, szentimentális vagyok. De hát öregszem, már az autóval is lassabban járok. Pofa be, nem röhög!

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apu-kalipszis blogon olvashatod el.