Van az úgy, hogy remekül eltervezünk valamit az életünkben, a megvalósítás során azonban váratlan akadályok merülnek fel. Van, hogy ezeken a bökkenőkön könnyebben túljutunk, de van, hogy képesek teljesen kilátástalannak láttatni a helyzetünket, onnantól pedig, mintha semmi nem akarna sikerülni. Aztán van, hogy valami mégis új perspektívát és kellő erőt tud adni ahhoz, hogy megugorjuk az akadályokat. M. Kiss Milánné Szél Felícia írása.
Az elmúlt időszak igen intenzív volt, és ugyan már hivatalosan is vállalkozó vagyok, igazából még továbbra is a kezdők tétova lépéseinél járok. Közben azonban történt ez-az. Például túlestem az első – mert biztosan lesz még több is – „vállalkozói” válságomon.
Nem történt semmi különös, csak épp nem volt időm semmire, ami egyenlő azzal, hogy alig haladtam valamit előre a kis projektjeimmel, és a tehetetlenség szokatlan erővel bénított le: nem volt semmi ötletem, és ami igen ritka, még írni sem volt kedvem. Egyszerűen úgy éreztem, nem jön össze semmi. Bár ebből jellemzően igyekeztem semmit sem mutatni. Legszívesebben ki sem mozdultam volna a négy fal közül, pláne nem erről a nyomorult állapotról beszélgetni…
Jobb híján folytattam az önképzésemet marketingből. Ám ez sem sült el túl jól. Amikor épp jobb hangulatomban voltam, nagy felbátorodva részt vettem az egyik cég akciójában, amelyben egy elég konkrét témában adtak kvázi azonnali tanácsot a kérdezőknek. Na, hát kérdeztem én is, és meglepően részletes „választ” kaptam.
Akkor azzal kellett szembesülnöm, hogy a vállalkozás, amit kitaláltam üzletileg teljesen hibás. Az is elhangzott, hogy van egy réteg, akikre ez jellemző: tipikusan azoknál az anyáknál, akik gyerek mellett kezdenek vállalkozni, azok között nagyon népszerűek a kézműves dolgok. Ez azonban veszélyes, mondta a szakember. Ha ugyanis ez egy hobbi, aminél nincsenek nagy bevételi elvárások, akkor szuper. De ha ebből üzletet akar az ember, akkor csak két módon működhet. Az egyik, ha a termék tömegesen gyártható és forgalmazható lesz, a másik pedig ha luxusbrandként – és piszok drágán – kerül a piacra. Tehát vagy nagy volumen kell vagy nagy profit. Az „ilyenektől” (értsd kézműves) senki nem akar vásárolni, mert mindenki beszalad az Ikeába vagy a Kikába, és onnan gyorsan választ valamit. Végül még hozzájött az, hogyha olyannak akarok eladni, aki mégis valami különlegeset keres, akkor meg kell találni annak a piacát, ami itthon nyilvánvalóan kicsi. Érdemes felmenni az Etsyre és ott – a magyar árakhoz képest – jóval drágábban árusítani.
Először örültem, mert megtiszteltetésnek éreztem, hogy egy neves szakember ilyen hosszan foglalkozik az én kis bizniszemmel, de aztán sokkot kaptam. A kérdés ugyanis teljesen másra vonatkozott, és ilyen válaszra abszolút nem számítottam. Komolyan mondom hatalmas ütés volt az önbizalmamra, teljesen letaglózott. Sajnos pont épp nem volt egy megrendelőm sem, szóval volt „időm” őrlődni a dolgon. Ennek hatása alatt telt el pár nap, de aztán úgy határoztam, hogy ez így nem mehet tovább.
Tisztázni kellett magamban egy s mást.
Először is volt bennem egy hatalmas dac (naná, nevethet, aki ismer), hogy na, majd én dafke megmutatom – legalábbis magamnak.
Aztán arra gondoltam, hogy ez az ember eléggé ért ehhez a témához, és – bár az én vállalkozásomról mit sem tudva, előítéletek alapján tette, de – a valós félelmeimet fogalmazta meg helyettem. Tehát a félelem kimondódott, ismerjük, lehet ellene védekezni, változtatni, de félelemből semmiképpen sem fogom feladni.
Aztán úgy döntöttem, kicsit hagyom most ezt a sok elméletet, és inkább leültem a varrógéphez, és csak a saját örömömre varrtam. Volt, ami jól sikerült, volt, ami kevésbé, de jólesett.
Aztán számtalan „vállalkozásmegváltó” ötletem támadt, úgyhogy sokat jegyzeteltem. Közben Annával, a szuper grafikusommal összehoztunk egy kis reklámvideót, ami – szerintünk – nagyon jól sikerült.
Emma is elkezdte a bölcsit, ami nyilván sokat segít majd az időhiányomon, ha már rendesen beszokott, egyúttal durván motiváló is, hiszen azért kellett mennie, mert „anya vállalkozik”.
Ezektől összességében máris sokkal jobb lett a helyzet. A legjobb azonban az volt, hogy az egyik barátnőm szinte ellenállást nem tűrően beszervezett kiállítónak egy vásárra, ami így a nulláról rengeteg előkészületet igényelt. Mivel a vásárt kismamáknak szervezték, akik abszolút nem a célcsoportom, az esélytelenek teljes nyugalmával indultam neki a napnak, gondoltam, majd ücsörgök egy jót. Na, hát ehhez képest rekedtre beszéltem magam, csomó feliratkozót gyűjtöttem, és komoly érdeklődőkre is szert tettem. Közben ráébredtem egy olyan sajátos problémára is, ami alapjaiban befolyásolja a marketingemet. A sok munka és rákészülés tehát nem volt hiába, ráadásul rengeteg pozitív visszajelzést kaptam ÉLŐBEN, ami fantasztikus, feltöltő élmény volt.
Mindeközben jött a bónusz, hogy beválogattak a Dobbantó Program vállalkozónőknek szervezett speciális képzésére, ami holnap indul, és őrülten izgulok, mi mindent fogok ott megtanulni, kikkel fogok megismerkedni.
Most sem vagyok a helyzet magaslatán, de úgy érzem, megerősödtem ettől a hullámvölgytől, és fel sem merült bennem, hogy mégis csak jobb lenne alkalmazottként folytatni. Sőt!
A cikk másodközlés, az eredetei írást Felícia oldalán, az Anya vállalkozik blogon olvashatod el.
Vélemény, hozzászólás?