Jó annak, aki élete során sohasem él át szerelmi csalódást. Bár szerintem elég kevesen lehetnek. Nekünk – a többieknek – pedig ott kihívást jelentő játék, a szívpuzzle.
Bevallom, életemben kétszer éltem át nagy szerelmi drámát, nehéz szakítást. És ezek után úgy éreztem, mintha a lecsupaszított szívem egy hideg boncasztalon heverne, miközben nagy tudósok, elismert sebészek és világhírű patológusok próbálják a felnyitott és apró darabokra szétcincált szervben megtalálni, hogy mi is volt a baj…
Én pedig ott ültem a kávézóban, próbáltam magamba tuszkolni a kikért cappuccinot, hogy legalább ezzel a kis segítséggel valami energiát érezzek magadban. A tökéletes szakemberek, az egyébként nekem csak jót akaró barátnőim, próbáltak lelket önteni belém, mert szerintük ez volt az igazi baj és ne bánkódjak, mert nem is hozzám való, sőt meg sem érdemel engem, naná, hogy találok jobbat. Persze mindez akkor abszolút hihetetlennek hangzott, mint a lottó ötös. Tudjuk, hogy van, akinek sikerül, de biztos, hogy nem én leszek az.
Talán még egy kicsit hálás is voltam, amikor hazaértem és egyedül lehettem, csendben, mindenféle jótanács nélkül. Mert ez egy önálló játék, egy egyéni feladat. Össze kell raknom a szívpuzzle-t.
Először csak néztem az asztalon előttem heverő sokezer darabot. Mindent beborítottak és tulajdonképpen azon is elgondolkoztam, hogyan bírja el az asztal, miért is nem roskad össze a súlyuk alatt.
Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Abban pedig szinte egy pillanatig sem bíztam, hogy sikerülni fog. Inkább otthagytam. A megszámlálhatatlan darabot az asztalon. Majd holnap. És inkább magamra húztam a takarót. Így tettem másnap és harmadnap is. Folyamatosan kerülgettem, reggel munkába menet, este, mikor hazaértem. Ha a fürdőbe szerettem volna menni, akkor is át kellett vágnom a szobán, aminek közepén, az ablakhoz tolva ott az a bizonyos asztal, tele kirakódarabbal. Rápillantottam, körbejártam, még ki is porszívóztam alatta, de nem volt erőm foglalkozni vele. Inkább a konyhában, a pultnál ettem. Állva.
Majd egy napon úgy ébredtem, hogy rendben, essünk neki. Azt a taktikát választottam, hogy először megpróbálom összerakni a szélét, az talán könnyebben megy. De ahhoz át kellett válogatnom az összeset. Minden egyes darabot a kezembe kellett vennem és alaposan megnéznem. A felénél már borzalmasan éreztem magam, és egyre erősebb lett bennem a gondolat, hogy ez bizony nekem aligha fog menni. Hiába példálóznak mások, hogy mindenki képes rá, én mégsem tudtam ezt elképzelni. Idegesen pattantam fel az asztal mellől és képtelen voltam még a lakásban is megmaradni. Dühösen csaptam az egészre az ajtót.
Napokkal később aztán újra megpróbáltam és sikerült. Összeraktam a szélét. A darabok gyengén bár, de egymásba kapaszkodtak. Némi örömet éreztem, de a realista énem tudta, a legnehezebb még csak ezután jön, a pesszimista pedig nem engedte, hogy sokáig megmerítkezzem a régóta hiányolt sikerben.
Tulajdonképpen újra össze kellett építenem a kirakót és még arra a furcsaságra is rá kellett döbbennem, hogy bizony azok a részek már egyáltalán nem illenek össze, amelyek korábban elválaszthatatlannak tűntek. Egy teljesen új kapcsolódási rendszerrel kell megbirkóznom. Azok a darabok, amelyek annyira vonzották egymást, most bármennyire is próbáltam, egyáltalán nem voltak képesek egymás mellett lenni, ezzel egyidőben azonban elképzelhetetlen párosok szorították egymás kezét és ettől magam is megijedtem egy kicsit. Inkább szüneteket tartottam, bizonytalan időre felfüggesztettem a szívemmel való foglalkozást.
Lassan, nagyon lassan haladtam előre és közben azt tapasztaltam, hogy az elkészült részek időnként felbomlanak és máshová vándorolva alkotnak önálló szigetet. És ekkor megtörtént, amire a legkevésbé számítottam, sikerült egy ilyen szigetet a kerethez kapcsolnom. Ólmos fáradtságot éreztem az egész testemben, és hosszú idő után először aludtam mélyen és álmodtam valami teljesen másról, mint azelőtt.
A hétvégén már egy tál müzlivel a kezemben ugrottam neki a munkának. Miközben egyik darabot pakoltam a másik mellé, észre sem vettem, hogy hosszú idő után először tudtam megenni egy teljes adag ételt, még ha csak reggeli gabonadarabkákról volt is szó.
Aztán az egyik nap belépett az életembe valaki, aki nagyon kíváncsi volt. Felettébb érdekelte, hogy mi is az az asztalon. Én elmeséltem neki. Rám nézett és odahúzott egy széket, hogy jobban rálásson a helyüket még meg nem talált darabokra. Először csak félénken nézegette őket, később viszont meg is fogott egyet és a szerinte megfelelő helyre rakta. Nem ellenkeztem, hátha igaza van. Ezen felbátorodva újabb és újabb részeket illesztett össze, csatolt a már stabilnak tartott csoportokhoz. Olyan bátran és magabiztosan bánt velük, hogy azt hittem, tudja, mit csinál. Pedig nem tudta, sőt fogalma sem volt róla. És erre csak azután jöttem rá, hogy egyszer megláttam az ő asztalát.
Tudtam, hogy meg fogom bántani, mégis megkértem, kerüljön el, mert egyikünknek sem segít, amit csinál. Nem lett belőle nagy dráma, csak egy egészen aprócska. Szinte meg sem látszott az előttem heverő kirakón.
Ettől azonban erőre kaptam és egyre merészebben próbálgattam összeilleszteni a darabokat. Bátran fogtam a kezembe azokat, amelyeket nem szívesen raktam volna egymás mellé, és amelyekről korábban szégyelltem bevallani, hogy bizony összeillenek.
Egyik reggel miközben a kávémat kortyolgattam, megláttam, hogy az ablakban bimbót hajtott a rózsa. Akkor döbbentem rá, hogy milyen sok idő telt el azóta, hogy először ültem ide, az ablak elé az asztalhoz.
És beillesztettem az utolsó darabot.
Ott volt előttem. Egyben. Egészben.
Az, amiről sohasem gondoltam volna, hogy újra összeáll. És mégis. Megcsináltam. Én, egyedül.
Persze azóta tudom, hogy ez nem maradhat mindig ilyen. Olykor ki-kiesnek darabok, összekavarodnak részek. Ekkor újra és újra odaülök az ablak elé, miközben behavazódik a párkány vagy izzik a háztető, és megpróbálom ismét összerakni a szívpuzzle-t.
De most már nem vagyok egyedül. Már van, aki segít. És akinek én is segíthetek.
Sőt, tulajdonképpen már egy közös képen dolgozunk.