Igen, bevallom nektek, hogy én bizony azokat a pasikat szeretem, akik gazdagok. Most biztosan azt gondoljátok, hogy számító és sekélyes vagyok, csupán a külsőségek érdekelnek és eszerint felszínes liba vagyok. De tegyétek a szívetekre a kezeteket lányok, hölgyek, asszonyok… Ugye, ti sem vágytok szegény pasikra?!
Először is szeretem azokat a férfiakat, akik nem kimondottan azok a filmbeli Steven Segal-féle arcok. (Steven Segal-féle férfinak tartom azokat, akik minden helyzetben ugyanúgy néznek ki, és nő legyen a talpán, aki bármilyen érzelmet le tud olvasni róluk.) Könnyebben megkedvelem az érzelemgazdag férfiakat, akik merik mélyen megélni és átélni az élethelyzeteiket.
Hogy számító vagyok-e? Igen. Nekem könnyebb mellettük élni és velük dolgozni, hiszen belső feszültségük kisebb, kevésbé betegednek meg, lelkileg is kiegyensúlyozottabbak, mint érzelmileg szegényebb társaik.
Kedvelem azokat a férfiakat, akik dúskálnak a bátorságban. Gondolok itt például arra – és maradnék a korábban említett példánál -, hogy a férfiak gyakran hallják azt a bölcsnek gondolt tanácsot, hogy legyenek szilárdak és erősek, ne mutassák ki, ha fáj nekik valami, és arra meg végképp ne gondoljanak, hogy elgyengüljenek, mert akkor, huss, oda a férfiasság. Ennek ellenére vannak, akik mégis „mernek érezni”, akik kitartanak az emodiverzitás mellett.
Hogy számító vagyok-e? Igen, mert nekem tetszik, hogy ők ki mernek állni az általuk igaznak és helyesnek vélt dolgok mellett. Tehát számíthatok arra, hogy máskor is elgondolkodnak olyan íratlan szabályok helyességén, amely felett már eljárt az idő.
Szimpatikusak azok a férfiak, akik gondolatgazdagok, akikkel sokat, jót és mélyen lehet beszélgetni. Akik nyitottak és érdeklődőek, szívesen ismernek meg új dolgokat, nem zárkóznak be a sport-kocsik-műszaki kütyük alkotta komfortzónába. (Oké, most felettébb szereotíp voltam, sőt ide akartam venni még azt a bizonyos dolgot, de az már igazán sok lenne.) Tehát jó olyan férfi társaságában lenni, akivel akár öt-tíz-száz év után is lehet társalogni, akivel több év munkakapcsolat után is lehet együttgondolkodni.
Hogy számító vagyok-e? Igen, mert bevallom, jó érzés, hogy nem ülünk a vacsoraasztal mellett kukán, miután néhány mondatban kitárgyaltuk a „mi volt a munkahelyeden” és „képzeld, a gyerekek…” témát.
Kedvelem azokat a férfiakat, akik kedvükre pazarolhatják a jó poénjaikat, mégsem fogynak ki belőlük. Persze egyáltalán nem a szőke nős és anyós viccekre gondolok, hanem arra, amikor intelligensen és kellő öniróniával szellemeskednek.
Hogy számító vagyok-e? Természetesen. Mindenképp. El sem tudom képzelni az életemet anélkül, hogy jókat nevetnék a férjemmel és a baráti társaságunk férfitagjaival. Sőt, a humor sokszor egyenesen megmenti a józan eszemet attól, hogy világgá menjen. Például amikor egy-egy jól eltalált vicc átsegít a nehezebb helyzeteken és képessé válunk a legnagyobb összeomlásban is elviselni az élet pofonjait.
Tisztelem és becsülöm azokat a férfiakat, akik engedik maguknak, hogy olyan férfiak legyenek, amilyenek valójában. Akik az évek alatt csüggedhetetlenül és rengeteg munkával gyűjtötték az önismeret apró tallérjait. És igazán kiváló üzletembernek tartom azokat, akik a megszerzett vagyonnal jól gazdálkodva önmagukat elfogadva harmóniában élnek.
Hogy számító vagyok-e? Igen. Mert a kívül-belül kiegyensúlyozott férfit mindig nagyon lehet szeretni.
Tehát, igen lányok, bevallom, én a gazdag pasikra bukom.