Fogalmam sincs – A gyereknevelés nehéz fejezete

Tudom, hogy a szülőség egy tömény bizonytalanság. Jól csinálom? Vagy mégsem? Inkább így kellene? Vagy úgy? Tudtam, hogy ez ilyen, és ezzel egy jó darabig nem is volt semmi gondom, nem izgultam miattuk. Próbáltam ösztönösen, mások tanácsait és a szakemberek bölcsességeit követni, ha úgy éreztem, igazuk van, ha úgy találtam, érdemes megfontolni, amit mondanak. Egyben azonban szinte teljesen biztos voltam, mégpedig abban, hogy mik a saját értékeim és hogy ezeket szeretném továbbadni. Aztán jött a pofon, majd a rácsodálkozás…

Tulajdonképpen azzal a jelenséggel, ami most nekem a legtöbb fejtörést okozza, már azelőtt találkoztam, mielőtt szülő lettem. Egy hazai népszerű híresség (vagy inkább celeb) azt nyilatkozta az egyik nagy kereskedelmi tévé tömegeket a kanapéra ültető műsorában, hogy ő bizony farkasnak neveli a gyerekeit, mert ebben a mai világban csak így lehet boldogulni.

Bevallom, ez igen mellbe vágott. De ekkor még azt gondoltam, ki tudja, milyen lesz az ember, ha gyereke van. Mivel nekem akkor még nem volt, nem foglaltam állást a kérdésben.

Aztán megszületett a lányom és mikor elég idős lett, jártunk mindenféle gyerekprogramra és természetesen a játszótérre. És akkor ismét megjelent a kérdés. De most már úgy ért engem, ahogyan soha azelőtt. Most már tényleg állást kell foglalnom, hogy milyen gondolatot, nevelési elvet követek, ha arról van szó…

Igazából nehéz is megfogalmazni, hogy miről is van szó. Ezért inkább elmesélem, hogy mi történt.

Egyik péntek délután hivatalosak voltunk a férjem munkahelye által szervezett rendezvényre, amelyre a dolgozók gyerekeit is meghívták, külön programmal készülve nekik. Miután meghallgattunk egy gyerekkoncertet, megnéztünk egy bábelőadást, vettünk tombolát és játszottunk az ismerősökkel, felfedeztük, hogy ingyenes arcfestés is van. Bár a lányom korábban nem mutatott érdeklődést iránta, most megkért, hogy álljuk ki a kígyózó sort, mert ő cica szeretne lenni ma délután. Természetesen nem volt kifogásom ellene, így hát beálltunk a sor végére. Egy perc múlva jött egy rendező hölgy és elmondta, hogy mi leszünk az utolsók, mert délután ötig szól az arcfestő lány szerződése és utána már nem fogad „vendéget”. Egyúttal megkért, hogy szóljak bárkinek, aki utánunk érkezik, hogy mi vagyunk az utolsók. Bár nem jó szájízzel, de elfogadtam a kérését. Tehát álltunk és néztük, ahogyan oroszlánok, Pókemberek és mindenféle, általam nem ismert mesehősök haladnak el mellettünk. Közben pedig a rám bízott feladatnál fogva legalább egy tucat gyereket sikerült egy mondattal elkeserítenem, és még néhányat megríkatnom. Szóval, vártam, hogy végre sorra kerüljünk. Már az előttünk lévő kisfiú – akarom mondani Batman – arcán lévő utolsó ecsetvonások voltak hátra, amikor egy anyuka rohant a pulthoz és megkérte – a vélhetően ismerős – arcfestő lányt, hogy soron kívül „cicásítsa” már a lányát, amíg ő elszalad a büfébe. Az arcfestő hölgy, mintha, mi ott sem lennénk, vihogva mondta, hogy „természetesen semmi akadálya”. Amint a mini szuperhős leugrott a székről, a protekciós kislány máris felpattant rá, az anyukája – mint egy jó színdarabban – el jobbra. Egy szó nélkül. Egy elnézést vagy bocsánat nélkül. Egy „nem lenne gond?” nélkül.

Mi meg ott álltunk és csak pislogtunk. A kislánnyal – mivel úgy véltem, hogy a történetekről nem ő tehet – nem akartam elbeszélgetni arról, hogy ezt az anyukája mégis hogyan gondolta. Ezért az arcfestő lányt kérdeztem meg, hogy pontosan mi történt az előbb, hiszen mi következtünk volna. Majd rám nézett és azt mondta: „Méér’? Most mi van ebbe’?” Mivel úgy volt, hogy még egy gyerkőcöt tud kifesteni, kérdeztem, hogy akkor a lányomra így nem jut már idő, hiába vártunk? Idegesen végigmért, majd azt mondta „még belefér”, de mivel a rózsaszínt most használja el, választhatunk a zöld, a barna vagy narancssárga közül. Közben éreztem, ahogyan a lányom izzadt kis tenyere szorítani kezdte az enyémet, majd maga felé húzott. „Anya, inkább menjünk, nem szeretnék zöld cica lenni.” Megkérdeztem tőle, hogy biztosan ezt szeretné-e, és határozottan igennel felelt. Meg tudtam érteni, én sem szívesen lettem volna – tudjátok, az a bizonyos – liba…zöld macska. Elindultunk haza, még a tombolasorsolást sem vártuk meg. Egész úton alig szólt hozzám, csak bámult ki a villamos ablakán és pedig a szomorú tükörképét figyeltem.

Este lefekvéskor már nem tudta magában tartani és nekem szegezte a millió dolláros kérdést: „Anya, miért történt ez így?”

Én meg mondtam, amit jónak láttam és helyesnek éreztem. Közben pedig végig azon gondolkodtam, hol a határ. Hol a határ az ön(érdek)érvényesítés és a másokon átgázolás között?

És a tisztesség, a becsületesség és a mai világban boldogulás megférnek egymással? Hogy elérheted-e az álmaid, ha nem protekciózol, ha nem fizetsz a vizsgabiztosnak, ha nem puskázol, ha nem hazudsz, ha nem járatsz le másokat, ha nem ügyeskedsz, ha nem oldod meg „okosba” és így tovább…

Fogalmam sincs…

Csak hiszek benne, hogy lehet, hogy igenis meg lehet csinálni ezek nélkül is.

Miközben ezen rágódom, éjjelente a youtube-ra feltöltött videókból próbálom elsajátítani a cicás arcfestés művészetét.

De nem hiszem, hogy ez sokáig megoldás lehet.