Van, hogy azt hisszük, már régen eldobtuk őket. Van, hogy azt gondoljuk, már régen megfeledkeztünk róluk. Van, hogy úgy érezzük, már régen túl vagyunk rajtuk.

Majd a legváratlanabb helyeken érnek a legváratlanabb élmények. Olykor jók, olykor kevésbé kellemesek. Ahogyan a felső polcról lekerülnek az őszi ruhadarabok, ahogyan egy rendrakás alkalmával átforgatjuk a lakást, úgy kerülnek egy kicsit közelebb a régen eltett zseb-befőttek.

Előfordult már velem, hogy a közértben a pénztárnál álltam, miközben a farmerem zsebeit kutattam át azért az ezresért, amit anyutól kaptam a bevásárláshoz. Idegesen keresgéltem, mert utánam már türelmetlenül toporogva vártak. És akkor megéreztem, hogy a farzsebem alján, szinte a szövethez tapadva van valami. Kihúztam, de csak egy megfakult és elrongyolódott mozijegy volt. Biztosan nem vettem észre, hogy ott lapul, miközben bedobtam a nadrágot a mosásba. És akkor ott, a gumiszalag mellett állva, a pénztáros üres markát nézve visszarepültem az időben. Életem első randija. Moziba mentünk. Igazi, tiszta diákszerelem lett belőle, ami igazi kamaszkori dramatikus szakítással ért véget. És ami után én olyan szomorúnak és árvának éreztem magam, mint ez a kis mozijegy a zsebemben. És akárcsak ezt a kis papírlapot, engem is átmosott életem első szerelmi csalódása. Mégsem dobtam el. Megtartottam és eltettem. Még ha nem is tudtam róla.

Előfordult már velem, hogy késő őszi napsütésben sétáltam és hagytam, hogy az arcomat melegítse a nap. A kezem zsebre tettem és így rugdostam a lehullott faleveleket magam előtt. Már éppen befordultam az utcánkba, amikor éreztem, hogy valami van a kabátom bélésében. Igen. Nem a zsebében, hanem a bélésben. Kutatni kezdtem, hogy kerülhetett oda, és kitapintottam, hogy bizony az egyik zsebem lyukas. Gyorsan leültem egy padra és levettem a kabátot, tapogatni kezdtem. Kétség sem fért hozzá, egy kulcs volt. Hosszas küzdelem árán végül átbújtattam a kis szakadáson és a kezembe fogtam. Miközben forgattam a tenyeremben, gondolkodni kezdtem, vajon mit nyit, hová való. Aztán hirtelen beugrott. Kirázott a hideg. Felkaptam a kabátom és összehúztam magamon a cipzárt. A kulcsot pedig kidobtam a kukába. Tudtam, hogy oda többé sohasem szeretnék visszamenni.

Előfordult már velem, hogy amikor új lakásba költöztünk, a gyerekkoromból megmaradt tárgyakat szortíroztuk. Közben a kezembe került az a maci, amit a születésemkor kaptam. Akkor nagyobb volt, mint én. Aztán telt-múlt az idő és a cérna engedett a szorításából és a mackóm hátán lett egy kis szakadás, kibuggyant belőle a bélés. Gondosan visszatömködtem és összehúztam a cérnát, amennyire csak lehetett. Egyszer aztán rájöttem, hogy milyen jó lenne azokat a titkokat, amelyek kibuggyannak belőlem, amelyeket nem tudok visszatömködni magamba, elmondani valakinek, aki biztosan nem adja tovább, én mégis megszabadulok tőlük. És a maci nagyon segítőkésznek bizonyult. Képes volt befogadni mindenféle papírlapot: kockásat, sárgát, szakadtat, egészen apróra összehajtogatottat. És mindegyiken ott voltak a legféltettebb titkaim. A játékhalom közepén ülve gondoltam egyet, benyúltam a résen és kihúztam. Egy kis fecni volt az egész. Ennyi állt rajta: „Karácsonyra kaptam egy könyvet, de én egy Barbie lovat szerettem volna. Úgy tettem, mintha örülnék.”

Előfordult már velem, hogy azt hittem, én vagyok a legszerencsésebb, mert a belső zsebben találtam egy ötszázast. Előfordult már velem, hogy úgy éreztem, megszakad a szívem, amikor a télikabátomat felvéve a padlón végiggurult a zsebéből kiesett gesztenye, az, amelyiket a másik városba költözött barátnőmmel szedtünk az utolsó közös játszóterezés alkalmával. Előfordult már velem, hogy egy borzasztó nap után bementem az iskolai mosdóba és elsírtam magam. A táskámból kirántott papírzsebkendőn anyukám kézírásával ott állt: szeretlek.

Már többször előfordult, hogy hirtelen, amikor nem is számítottam rá, a kezembe akadt egy zseb-befőtt. Így hívom azokat a tárgyakat, amelyek eltett emlékeket, kedves gesztusokat zárnak magukba. Zseb-befőtt bármi lehet: buszjegy, bevásárlólista, rágógumi, hajcsatt vagy akár egy kődarab. Ízük is sokféle: van köztük édes és savanykás, van köztük omlóan selymes és maróan avas. Egy azonban közös bennük: most is ott lapulnak sokunk zsebeiben és csak arra várnak, hogy újból felfedezzük őket.


Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük