Hanna anyukája kétségbeesetten panaszolta, hogy a kislánya már kettő is elmúlt, de még mindig nem beszél. Helyesebben, azért kimond pár értelmes szót: baba, mama, pápá, de semmi mást. Bezzeg a szomszéd kislánya! Ő már hosszú monológokat ad elő, verseket szaval, egész nap be nem áll a szája. Pedig szinte napra egyidősek.
Hanna egyébként, mint az anya beszámolójából kiderült, és mint ahogy én is megfigyelhettem – mindent megért. Odahozza a kért tárgyat, fejrázással, bólintással válaszol a feltett kérdésekre, kommunikál. Szereti a korának megfelelő mesekönyveket, játszik a babáival, az építőkockával; utánozza az anyját, „besegít” a takarításba, viráglocsolásba. Magyarán, értelmes, okos kislány benyomását kelti, ám kétség kívül igaz az is, hogy nem sok szóból áll a szókincse.
Amikor rákérdeztem a „múltra”, az anamnézisre (magyarul a kórelőzményre), kiderült, hogy Hanna normális súllyal komplikációk nélkül, kilenc hónapra született. Megszületése után rögtön felsírt, oxigén hiány nem lépett fel nála. Mozgásfejlődése teljesen átlagos, normális volt, időben fordult, ült, állt, járt. Ám a szülők most mégis nyugtalanok: a kislány a beszéd-fejlődésben elmaradt a korától.
Megnyugtathattam őket: feleslegesen aggódnak, a kislánnyal nincs semmi baj. Ebben a korban van, aki beszél, van, aki még csak szavakat mond. Ha egyébként semmi olyan jel, tünet nincs, amely értelmi elmaradást jelezne – vagy még egy fontos dolog: a hallásával sincs gond! – nem kell, pszichológushoz vagy más szakemberhez rohanni a gyermekkel, ahogy azt aktuálisan Hanna édesapja sürgette.
Amit viszont feltétlenül meg kell a szülőknek tenniük: segíteni, hogy beszédben tudja kifejezni magát. Például, mikor a „mama” szót ismételgeti, és világos, hogy ez abban a szituációban mit jelent, mondjuk ki MI, mit is akart Ő ezzel mondani. Például azt, hogy „hoz neked a mama inni”. Ismertessük meg a hangokkal, a zajokkal. Hogy hogyan berreg az autó, hogy brummog a mackó, hogy sziszeg a kígyó. Hallgassunk vele zenét. Mutassuk meg, melyik hang honnan ered. Nézegessük minél gyakrabban a kedvenc mesekönyveit. Mindig mutassunk rájuk és nevezzük meg a képeken látható tárgyakat, szereplőket. Biztassuk a gyermekünket is, mondja ki, ismételje el ő is velünk. Ha sikerül, fejezzük ki örömünket, azaz dicsérjük meg.
És általában véve is, lehetőleg nevezzünk meg mindent. Mondjuk el, minek milyen színe van, milyen anyagból készül. Ismertessük meg a számokkal, ahányszor csak lehet, mondjuk el, mi mennyi.
Szintén jó beszédfejlesztő gyakorlat, ha mindig valami jelzőt is párosítunk a főnevekhez. Az első jelzők általában olyasmi, hogy jó, rossz, finom, csúnya, forró, hideg. A határozók közül az itt, meg az ott, amelyet mindig hangsúlyoznunk érdeme. És közben persze, mutassuk a kezünkkel is. Az igéket is szemléletesen játsszuk el a gyereknek. Játsszuk a korrekt szó, mert játszva, szórakoztatva lehet igazán nevelni, a gyermek képességeit fejleszteni.
Ám, ami a legfontosabb: soha ne hasonlítsuk össze a saját gyerekünket senki máséval. Hagyjuk, hogy a gyerek diktálja a tempót, és ne erőltessük a dolgot. A beszédtanulás ugyanis nem egyenletesen előrehaladó folyamat. Időnként lelassul, leáll, hogy aztán újra nekilóduljon. Minden gyerek a saját ütemében tanul meg beszélni.
Írta: Dr. Vészi Zsuzsa
Vélemény, hozzászólás?