Anyu, miért szemüveges a bácsi? Anyu, miért van kereke a néninek? Miért olyan pici az a felnőtt? Anyu, most ő lesült, vagy mitől ilyen barna a bőre?
Ezek a kérdések talán mindannyiunk számára – akiknek gyermekeik vannak, vagy voltak gyerekek – ismerősek lehetnek. A gyerekek nagyon őszinték, és ami a szívükön, az a szájukon. Hogyha valaki más, mint ők, ha valami érdekeset, furcsát látnak, akkor azonnal észreveszik és hangot is adnak ennek. Ez egyáltalán nem baj, ebben nincsen is semmi különös. Azonban legtöbbünk ilyenkor elpirul, szégyenkezik szókimondó csemetéje miatt.
A legtöbb szülő nem érzi magát jól ebben a helyzetben, zavarba jön és azonnal letiltja a gyermeki kíváncsiságot, mondván: „Nem illik ilyet csinálni, ne bámuld azt a nénit! Nem kereke van neki, hanem szegény beteg. Ne nézz oda! ” Ahelyett, hogy elmesélnénk gyermekeinknek – felismerve a lehetőséget, hogy a gyerek maga érdeklődik –, hogy, hogy is van ez a világban. Nem kell mesterséges körülmények között bevezetni a gyerekeket a különbözőségek világába. Ha letiltjuk a kíváncsiságot gyermekünknél, ezzel megfosztjuk magunkat és gyermekünket a lehetőségtől, hogy közelebb kerüljön a másság elfogadásához. Pedíg mindenki, így a gyerekek is, valami – valaki más ellenében határozzák meg önmagukat: én vékonyabb vagyok, mint Dóra, én kövérebb vagyok, mint Józsi, nekem nincs szemüvegem, mint Pistinek, énnekem pedíg egy picit görbébb a lábam, mint Jánosnak. Ezekkel a megállapításokkal még nincs is semmi baj, hiszen ezek még nem tartalmaznak értékítéletet. Akkor lesznek ebből előítéletek, ha mindez, valami rossz tulajdonsággal párosul, például minden pici ember közben gonosz is, vagy minden kerekesszékes, mozgáskorlátozott ember ügyetlen, hiszen nem tud sehová se eljutni, ezért felesleges a társadalomban, ki kell őt rekeszteni. És sorolhatnám: a kövérek biztosan azért ilyenek, mert mértéktelenül mohók, és sokat esznek, és ezért biztos lusták is egyben…
Amikor mára megállapításon túl, valami általános, valami az egyénre egyáltalán nem igaz tulajdonsággal ruházzuk fel a másképp kinéző, más népcsoporthoz, más rasszhoz tartozó embereket akkor már előítéletről beszélünk. A gyerekek nem ezt teszik!
A gyerekek
csak felismerik a különbözőséget, észreveszik és megállapítják. A szülő feladata, hogy közelebb vigye a megértéshez a gyermekét. Ehhez azonban először természetesen saját magunknak kell tisztába kerülnünk érzéseinkkel, felfogásunkkal, olykor előítéleteinkkel. Nincs olyan ember, akiben ne lenne csöppnyi előítélet, ezzel még nem is lenne semmi baj. Azt gondolom azonban, hogy mégis az lenne a feladatunk, mind egyénileg, mind társadalmi, hogy megpróbáljunk közelebb kerülni a leginkább előítéletektől mentes személyiség – részünkhöz. Ehhez remek alkalom az anyaság és az apaság, amikor a gyerekünknek való tanítás útján rátalálunk mi magunk is arra az érzésre, amikor valóban felismerjük, hogy vannak mások, akiknek más gyökereik vannak, más lehetőségeik kínálkoznak, mint nekünk, és megpróbáljuk mindezt megérteni. Nem próbálunk meg kirekeszteni valaki rögtön attól, mert más, mint mi.
Anyukaként, hogyha kislányom érdeklődést mutat valaki mássága irányában, akkor mi – bevallom őszintén – odamegyünk ahhoz az emberhez, ha kerekesszékes, akkor a kerekesszékeshez, ha liliputi, akkor a liliputihoz, és kedvesen megkérdezzük tőle, hogy mi történt vele, hogy miért ilyen. És láss csodát, ezek az emberek ugyanolyan kedvesek, vagy néha nem annyira kedvesek, mint mi vagyunk, akik abban az áldásban részesültünk, hogy egészségesek lehetünk, vagy abban a szerencsében, hogy a többséghez tartozunk. Legtöbbször elmesélik, hogy azért kerekesszékesek, mert így születtek, vagy azért, mert baleset érte őket, és így mozgássérültek lettek. Azért liliputiak (köznyelven: törpék), mert ez egy születési rendellenesség. A beszélgetés révén közelebb kerülhetnek a gyerekek, a valódi megértéshez, és már nem félnek mondjuk egy liliputi embertől, a „másságtól”!
Vélemény, hozzászólás?