„Egy fénykép lehet jól vagy rosszul komponált, túl- vagy alulexponált, számomra most mégis az anyaságomat olykor bénító kétségek alóli felszabadító ereje a legfontosabb.” R. Fonyó Barbara írása.
Hogyan lehet egy fényképnek felszabadító ereje?
Ó, nagyon egyszerűen.
Adott egy fénykép. Nem kutakodtam, nem turkáltam (amúgy sem szokásom, még a végén rám ugrik egy háromhetes büdös zokni), véletlenül került elém az egyik nyári táborozás emlékezetes pillanatait megörökítő sorozat egyik darabja, amelyet valaki a legnagyobb és legismertebb online közösségi hálózaton osztott meg a táborozók és hozzátartozóik számára fenntartott zárt csoportban. Homályossága és rossz elrendezése ellenére a fénykép szereplői – akiket ráadásul csak hátulról vett a kamera- fiatalosságot, kedvességet, vidámságot sugároznak, az elkapott mozdulatból pedig sugárzik a harmónia, a béke, az egymásra figyelés. De akkor miért hat rám úgy, mintha fejbe kólintottak volna?
Mert az egyik szereplőt ismerem, nagyon is jól, de a másik nem én vagyok, pedig a szemfüles fotós által elkapott mozdulat eddig csak ránk volt jellemző. Nagyfiúra és rám.
Csak egy mozdulat
Minden anyának és fiúnak –nekünk legalábbis biztosan– van egy mozdulata, amely átsegíti őket a legnehezebb pillanatokon és amely ott van velük a legboldogabb percekben is. Benne van minden: a fiú/férfi ereje, a nő gyengédsége, az összetartozás, az egymás iránti mindenkori szeretet és tisztelet, minden. Kinek egy kézszorítás, kinek egy simogatás… nekünk egy (fél)ölelés, ami mostantól már nem csak az enyém. (Persze Férjjel is összeborulnak néhanapján és a haveroknak is jár egy-egy kamaszos összekoccanás, de ez a mozdulat a kettőnk közötti megbonthatatlan kötelék jele, ilyen senki másnak nem járt… eddig.)
Most dohoghatnék, lehetnék féltékeny és sértődött, hogy valamit, ami csak a mienk volt több, mint egy évtizeden át, most megoszt valakivel, valaki mással, aki nem én vagyok. De ehelyett büszkeség tölti el a szívemet, rém büszke vagyok – amennyire csak egy anya lehet -, mert a mi közös jelünket használja, hogy kifejezze a másik irányába, történjék bármi, jöjjenek bár viharfelhők, ők összetartoznak.
Persze tudom, hogy lesz még sok másik, de ennek az elsőnek különösen fontos jelentősége van. Neki is és nekem/nekünk is. Most először mutatkozik meg teljes valójában, amin eddig dolgoztunk, milyen emberré is neveltük Nagyfiút, aki isten igazából már csak félig gyerek s aki immáron elindult a saját útján, az úton, amely engem (természetesen Férjjel karöltve) is jellemez, hiszen mi jelöltük ki a nyomvonalat, hogy aztán átszabjuk, átalakítsuk, toldozzuk-foldozzuk, padkát építsünk, térdfalat emeljünk vagy épp bontsunk, néha több, néha kevesebb sikerrel.
Tőlem tanulta, amit most átad, együtt alakítottuk, formáltuk a magunk képére. Éveken át ez jelentette számára és persze számomra is a biztonságot, a köztünk lévő soha nem múló szeretetet, a harmóniát még a legvérzivatarosabb időszakokban is, amikor zengett a ház a kiabálástól (és semmi kétségem, hogy még fog is), amikor napokon át húzódott a mosolyszünet, de aminek a végén mindig ott volt az a bizonyos (fél)ölelés. És most továbbadja. Az első szerelemnek.
Megtörtént hát, lezárult egy korszak és kezdetét veszi egy új. Még csak gyerekcipőben jár és félszegen kopogtat, de én már tudom: itt és most még nagyobb szükségem lesz arra, amit az anyaságom elmúlt tizennégy és fél évében megtapasztaltam, megtanultam – vagy legalábbis megpróbáltam -, hogy az eddig kis adagokban gyakorolt elengedés fontosságát nagyobb dózisokban is jól fogadjam és elfogadjam. És ha nagyon nem menne, erőt meríthessek abból a bizonyos (fél)ölelésünkből.
A felszabadító erő
De hol van az a bizonyos felszabadító erő, amelyre a poszt elején hivatkoztam?
Nos, aki rendszeres olvasója a blognak, pontosan tudja, mennyit gyötrődöm, mennyi kétség járja át a lelkemet, vajon jól csinálom-e, amit csinálok, tényleg jó, elég jó édesanyja vagyok-e gyerekeimnek? Vajon sikerül(t)-e átadnom, megtanítanom nekik azokat a dolgokat, amelyekkel nem elrémisztik maguk mellől embertársaikat, hanem amelyekkel önmaguk és mások boldogságát egyszerre – semmiképpen nem egymás ellenében – szolgálni tudják. Sokszor kutatok jelek után, amelyek ha csak halványan is, de jelzik, nem járok tévúton, vagy legalábbis nem nagyon.
És akkor itt ez a kép, amelyen egyetlen mozdulat – minden kezdeti esetlensége, sutasága ellenére – többet mond minden szónál. Ez a kicsit homályos, kicsit rosszul rendezett fénykép, ha csak egy rövid időre is, de felszabadít a sok-sok gyötrő kétség alól, hatására bizonyossággá áll össze mindaz, amiben mindig kételkedek (de végül is a remény hal meg utoljára): elég jó édesanyja vagyok a gyerekeimnek és nem, nem rontottam el mindent.
És ezt az érzést most már senki nem veheti el tőlem. Sőt, mi több, fényképes bizonyítékom is van rá.
A cikk másodközlés, az eredeti írást Barbara oldalán, a Mom With Five blogon olvashatod.