Hitvalló – Beszélgetés Regős Judittal

0
204

Regős Judit, a Szülők Háza Alapítvány elnöke a Mária Rádió Hitvalló című műsorában beszélt hithez, valláshoz való kötődéséről. A beszélgetésben őszintén mesél saját és szakmai elhivatottságának gyökereiről, és arról is, hogyan adja tovább az életében jelenlévő szeretetet és bizalmat a felnövekvő generáció számára.

Mária Rádió: A Mária Rádió stúdiójában nagyon sok szeretettel köszöntöm Regős Juditot, a Szülők Háza Alapítvány elnökét, családi tanácsadót, akivel arról beszélünk, hogy az életében, a hivatásában a jóisten hogyan segíti, az anyaság mit jelent az életében, mi ebben a legnagyobb öröme, és arról a választott idézetről is beszélünk, amit hozott. Kérem, hogy most ezt osszuk meg a hallgatókkal!

Regős Judit: Üdvözlöm a kedves hallgatókat, és köszönöm szépen a meghívást. Az én választott idézetem nagyon hosszú, Pál Apostol leveléből való, az utolsó részt szeretném felolvasni, ami így szól: „Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek, megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének.”

Az én családomról azt kell tudni, hogy nagyszüleimnek nem volt könnyű élete – már aki életben maradt –, mert ők zsidó származásúak, és a Holokauszt idején meghaltak, megölték őket. Ezért az én családom nem tartotta a vallást, mert megharagudott a jóistenre. Nagypapám úgy gondolta, hogy nem létezik a jóisten, és minden csak anyagi eredetű. Én már akkor mondtam neki, hogy hát, ez nem lehet így, ez biztos, hogy nincs így, és most már tudom, hogy ők sem gondolták, hogy így van, csak a nagy fájdalom és háború az ő lelkükben ezt az érzést szülte, amit én teljes mértékben megértek.

Én viszont nagyon vonzódtam mindig a hithez. Például, ez nagyon érdekes, hogy titokban jártam hittanra, mert szerettem volna megismerni a bibliai történeket. Az egyik osztálytársnőmmel római katolikus hittanra iratkoztam be, de mivel ugye nem ez az eredeti vallásom, ezért azt mégsem mertem mondani a hitoktatónak, hogy én római katolikus vagyok. Amikor rám került a sor, akkor én görög katolikus lettem, amin mindenki nagyot nevetett, mert abban az időben főleg nem túl sok görög katolikus élt Magyarországon. Így lettem én görög katolikus, és ismertem meg a bibliai történeteket, amelyek nagyon közel álltak már akkor is a szívemhez. Később mindenfajta vallást tanulmányoztam, a buddhizmustól kezdve a hinduizmusig, hiszen beiratkoztam vallástörténet órára a pszichológiai egyetemen. Pontosan azért, mert – bár most egy kicsit előrefutottam az életem vázolásában, de – én eredetileg szociálpolitikus vagyok, szociális munkás, és később aktív analitikus terapeuta lettem, tehát konkrétan mint családi tanácsadó, emberekkel foglalkozom, és szerettem volna megismerkedni a különböző emberek hitével, gondolkozásával, hiedelemrendszerével, hogy tudjak velük kommunikálni az ő nyelvükön.  Ezért is volt fontos nekem, hogy megtanuljam, hogy milyen vallásokhoz milyen liturgia, milyen hitrendszer, milyen képek társulnak. A művészeteket is nagyon szeretem, nagyon szeretem a templomokat, szeretem a vallási témájú képeket.

Amikor az embert megérinti valami nagyon jó, valami hihetetlenül nagyon jó, vagy valami fájdalmasan és hihetetlenül rossz, akkor valahogy mindig megérzi az Isten jelenlétét. Ugyanakkor az is érthető, és ezért is választottam ezt az idézetet, mert ez bemutatja, hogy igenis van helye a gyűlöletnek is, hogy ha az emberrel valami rossz történik. Van, amikor sajnos a békével nem tudjuk megvédeni magunkat vagy a gyermekeinket, és igenis van helye a háborúnak. Természetesen az lenne a jó, hogy ha mindenki békében tudna élni, és mindenki a másikat szerethetné, és soha semmi rossz dolog nem történne a világban, csak sajnos, aki eleget élt, az pontosan tudja, hogy az élet nem igazságos. Mégis, ha az ember hisz a dolgokban, akkor jó irányba rendeződik, és én is ezt tapasztaltam a saját életemmel.

Mária Rádió: Találkozott olyan helyzettel, amikor egy igazságtalanság érte, és valahogy mégis túl tudott lépni ezen?

R.J.: Azt gondolom, hogy ha valaki megy előre az élettel és teszi a dolgát, akkor nagyon sok igazságtalanság fogja érni, és azok fognak tudni egyről a kettőre jutni, akik túl tudják tenni magukat az igazságtalanságon. Én magam is azt gondolom, hogy senkivel sem igazságos az élet lépésről lépésre, de valahogy mindennek megvan az oka. És, még hogyha mi nem is tudjuk, hogy pontosan mit miért kapunk – mert azért velem is volt olyan, hogy úgymond perlekedtem a jóistennel, hogy most már eleget tanítottál, amikor valami fájdalmas dolgot kaptam – akkor is éreztem, hogy ez valamiért van, és hogy én ezt azért kapom, hogy tanuljak belőle, és valahogy próbára tesz engem a jóisten, hogy bírom-e. És ezeket a feladatokat eddig, és remélem eztán is, megugrottam. És végül úgy sikerült belőle kijönnöm, hogy erősebb lettem, többet tudtam a világról, és igen, közelebb kerültem a jóistenhez.

Mária Rádió: Tudna valamilyen példát kiemelni?

R.J.: Mondjuk, ha a származásommal kezdtem ezt a történetet, tulajdonképpen ezt is valahol egy feladatomnak érzem. Hogy én, mint olyan zsidó emberek gyermeke, akiket nagyon-nagyon nagy igazságtalanság ért – hiszen csak a származásuk miatt elvették az életüket, elvették a gyermeküket, a szüleiket, nem tudhatták meg, hogy milyen igazán családban élni, és aztán az egész életükre ez igenis nyomot hagyott –, én ne vigyem ezt tovább. Hogy ne vigyem tovább a bizalmatlanságot, ne vigyem tovább a haragot, ne vigyem tovább a háborút, hanem helyet adjak a bizakodásnak, az együttműködésnek, annak, hogy igenis hinni kell a jóban, és hiába történnek rossz dolgok, azért mégis a jó győz, és valahol ez engem erősít. És például most mint Szülők Háza Alapítvány elnöke, állami gondozott gyerekekkel foglalkozom. Nekem ők a szívügyem, és ennek biztos van ahhoz köze, hogy az én családomban van olyan felmenőm, nagyon közeli, aki állami gondozásban nőtt fel, és belőle egy nagyon jó ember lett, és nagyon sok szeretetet kaptam tőle. Én hiszem és tudom, hogy a jóvátétel abból fakad, hogy ha másokat szeretünk. Tulajdonképpen azért nem tudok egy dolgot kiemelni, mert az egész életem ilyen dolgokkal van tele, hogy nem szabad feladni, azért, mert valami nem akkor és nem úgy. Hiszen, ahogy az idézetben erről Pál Apostol is beszél, mindennek megvan a maga ideje. És nagyon nehéz elfogadni, ha éppen a hallgatásnak van ideje, vagy épp a beszédnek, ha az ember fáradt, vagy épp a cselekvésnek. De ha akkor és ott van az ideje, akkor azt kell cselekedni, még hogy ha nehéz is. És valahol ott van a jóisten, hogy ezt az ember megérezze és el tudja fogadni, hogy mikor kell hallgatni és mikor kell beszélni, és hogy nem én egyedül vagyok, aki döntök, hanem valaki még ott van, hogy mindig van egy másik kéz.

Mária Rádió: Milyen személyes kapcsolata van a gyerekekkel, fiatalokkal? Mit ad Önnek, hogyan éli meg ezt a személyes kapcsolatot?

R.J.: Ez is azt gondolom, hogy egy adottság, hogy ki mire, ki kire fogékony. Én valahogy már egészen kicsi koromtól részben anyuka akartam lenni, lett is négy gyerekem, meg valahogy a gyerekek kötődnek hozzám. Tehát például, ha elmegyünk egy étterembe, és ott van egy kisbaba, akkor biztos, hogy engem kiszúr magának, és velem kezd el szemezni, és hozzám akar jönni. És én is biztos nyitott vagyok erre, szóval ennek ez lehet az oka.

Mária Rádió: Ez egy jó érzés, nem?

R.J.: Jó, igen. És a gyerekek a gyermekotthonokban egyrészről nagyon nyitottak, tehát nagyon-nagyon sok szeretetet adnak, nagyon hamar, egy biztonságos kötődéssel. Ami egyértelműen a szakaember, vagy felnőtt részéről van, hiszen nekik nincs biztonságos kötődésük, mert csalódtak nagyon sokat már emberekben. Viszont, hogyha tapasztalnak egy odafordulást, egy megértést, és meg tudnak ebben bízni, akkor nagyon hamar megnyílnak, és viszonylag gyors változást lehet elérni jó irányba. De természetesen megvannak ennek a határai, korlátai. Én még nagyon az elején járok ennek az útnak, hiszen ezt a programot másfél éve kezdtük, tehát most már van körülbelül 100-150 gyerek, akikkel én és az önkéntes csapat, mert ezt nem egyedül csinálom, hanem egy komoly önkéntes családok csapata, illetve szakemberek, akik az alapítványban dogoznak, együtt csináljuk ezt a munkát, 100-150 gyermekkel vagyunk személyes kapcsolatban. Sok-sok gyerekkel sikerült már ezt az első lépést megépítenünk, ami a legfontosabb, hogy van egy kötődés közöttünk, és innentől jöhet a munkának a java, hogy segítsünk nekik megtalálni önmagukat, segítsünk megtalálni a világhoz való viszonyukat, hogy újra tudják építeni a bizalmat, és jóvátételt csak szeretet útján lehet adni.

Mária Rádió: Került közelebbi kapcsolatba valamelyik gyerekkel?

R.J.: Én nem is tudok nem közelebbi kapcsolatba kerülni az emberekkel. Most járok egyébként egyetemre, szociálpolitika szakra doktori iskolába. Van egy ilyen irány, hogy nem szabad bevonódni, nem szabad túlságosan összekeverni a magánéletet és a szakmát. Ilyen értelemben én nem is keverem össze a magánéletet és a szakmát, viszont nem tudok úgy dolgozni, hogyha nem vonódom be. Nekem minden kliensem mint családi tanácsadó, akkor és ott, abban az egy-másfél órában a legfontosabb. Akivel én találkozom, és amilyen kapcsolatban vagyok, amilyen szerepben mi találkozunk, abba én bevonódom.

Mária Rádió: Milyen alkalmak vannak erre?

R.J.: Élménynapokat tartunk. Általában minden hónapban egy vagy két élménynapunk van, ahol az önkéntes családokkal, akiket előtte szakszerűen felkészítünk, hogy mi várja őket a gyerekotthonokban, ellátogatunk. Voltunk már Szátokon, Miskolcon, Sopronban, Budapesten sok helyen, a Vakok Intézetében. Elmegyünk a családokkal a gyerekekhez, és egész nap együtt vagyunk. A programnak az is a neve, hogy ’Tegyél jót – ülj mellém!’, és tényleg leülünk a gyerekek mellé, együtt főzünk, kézműveskedünk. Van, hogy eljön egy-egy híresebb ember, aki a saját személyes példáján keresztül megmutatja, hogy igenis el lehet jutni egyről a kettőre. Alapítványunkat Kemény Dénes alapította, aki a Magyar Vízilabda Szövetség elnöke, és maga is gyakran részt vesz ezeken a programokon. De például Pataki Zita, aki egy ismert időjós, és énekesnők is el szoktak jönni hozzánk, de ilyenkor ők is civilben. Van, hogy takarítunk a gyerekekkel együtt, tehát segítünk nekik részben az otthonukat szépíteni, részben ezeknek az alkalmaknak tényleg a kapcsolatépítés és a bizalom kialakítása a legfőbb célja. Ezen túl programokat szervezünk nekik. Nyáron például voltunk két hétig a Fővárosi Önkormányzat jóvoltából Verőcén, együtt táboroztunk. Ott voltak olyan programok, mint például a T-Faktor, a Tegyél jót! Faktor, aminek az a szlogene, hogy mindenki jó valamiben. Ez nem egy tehetségkutató, hanem kifejezetten arra szolgál, hogy a gyerekek, amiben jók, megmutathassák, és mi azt megdicsérhessünk, és egyfajta önbizalmat, önbecsülést, önértékelést, pozitív tükröt kapjanak a gyerekek, akik nem igazán szoktak hozzá a dicsérethez. Ezen kívül vannak olyan önkéntes felajánlóink, mint például egy budapesti hotel, akik a BAH-csomópontnál felvállalták, hogy négy napra vendégül látják a gyerekeket, akik még soha nem voltak Budapesten. Őket elvittük busszal, akik szintén önként, ingyen biztosították a városnéző buszt. Szóval ilyenkor tapasztalom meg, hogy csodálatosan jó dolog jót tenni, és hogy mint egy bumeráng, vagy mint egy dominó, csak nem ledől, hanem felépül a szeretet hulláma, mert napról napra olyan felajánlásokat kapunk. Van, aki a balatoni nyaralóját ajánlotta fel, hogy menjünk oda és vigyük a gyerekeket. Tehát azt látják, hogy itt valóban egy igazi törődés történik, minden hiteles, mindenről beszámolunk, el lehet jönni, velünk lehet tartani. Minden irányban erőt szeretnénk a gyerekeknek adni ahhoz, hogy higgyenek, hogy higgyenek magukban, szeressék magukat, mert azt gondolom, hogy a legnehezebb az embernek, aki nem kapott szeretetet embertől, hogy szeresse magát. És aki nem szereti magát, az nem tud mást jól szeretni. És igenis a szeretetet meg lehet tanulni. Mert ha nem így lenne, akkor mindenki lemondhatna magáról, akit nem szerettek. És sajnos nagyon sok embert egy másik ember – sok ok miatt, most nevezzük gyarlóságnak – nem szeret jól. Ami nem azt jelenti, hogy nem szereti, csak nem úgy, hogy az építené azt a másik embert. Tehát különös tekintettel, mondjuk egy nehéz sorsú gyereket, egy állami gondozott gyereket, eléggé nem szerettek jól, és a rendszer se mindig szerette jól. Tehát neki nagyon agy szüksége van azokra az emberekre, akik vállalják, hogy adnak a saját idejükből, megtanulnak jól szeretni, mert még sokszor nekem is tanulnom kell. Engem is egyébként egy állami gondozott fiú tanított meg – illetve nem tanított, hanem elindított ezen az úton – jól szeretni, amikor tizenhárom éves voltam, és együtt nyaraltunk a Balatonon. Én ugye egy jobb családból származom, nekem volt fogalmam arról, hogy milyen a kulturált viselkedés, kaptam egy jó neveltetést, ő meg nem. Ő egy roma származású fiú volt, aki egy boksztáborban nyaralt, és jó barátságba kerültünk. Két hétig beszélgettünk, egy nagyon rendes fiú volt, jártunk csónakázni, és én egész végig arról beszéltem neki, hogy mennyire fontos hogy az ember jól viselkedjen, meg nem szabad másokat bántani, meg nem szabad csúnyán beszélni, meg hogy tanulni kell az iskolában. Akkor úgy tűnt, hogy fogékony erre. A nyolcadik kerületből származott, a szülei nem egészen etikus viselkedést folytattak, sok testvére volt és egyetértett velem sok mindenben. Beszélgettünk, és mikor eljött a búcsú ideje, elköszönésünk előtt két nappal nagyon undok lett velem, nem is akart velem találkozni, és amikor találkoztunk, akkor káromkodott és teljesen kifordult magából, és nem értettem, hogy most mi a probléma. Mondta nekem, hogy köszöni szépen, hogy felnyitottam a szemét, hogy amit csinál a családja, az nem szép, és most már ő is egy csomó dolgot másképp lát, mint ahogy eddig látta, és hogy akkor ezek után örökbe fogadjuk-e, vagy lakhat-e nálunk, mert ha nem, akkor, ha lehet, hagyjam békén. Én 13 évesen nem gondoltam végig, hogy utána én visszamegyek Pasarétre, ahonnan érkeztem, ő visszamegy a nyolcadik kerületbe. Én valószínűleg nem leszek az ő barátja, ott hagyom ezzel a lelki teherrel, amit nyilván akkor és úgy én nem ezért tettem. Tulajdonképpen most az alapítványban én ugyanezt teszem, tehát nem tettem le róla, hogy átadjak egyfajta mintát, egyfajta értékrendet, és nem tettem le arról sem, hogy attól, mert valakinek elindult az élete egy méltatlan irányból, egy méltatlan helyzetből, attól még nem élhet méltó életet és nem tanulhat értékrendet, ha szeretne. De azt megtanultam, hogy ez nem lehet egy egyszeri, felülről jövő, kívülről jövő papolás, hanem ezt csak egy résztvevő, szakmailag bevonódó és rendszeres jelenléttel lehet megtenni.

Mária Rádió: És mi lett annak a történetnek a vége? Mit mondott erre válaszként?

R.J.: Ennyi. Sírtam, és elmeséltem a szüleimnek, és ők mondták, hogy hát, te nem akartál rosszat, kislányom. Ennyi lett a vége, semmi happy end. Soha többet nem találkoztunk. De talán ennek a találkozásnak gyümölcseként az én szakmai elhivatottságom megerősödött, és adott egy irányt, tehát nem volt hiába.

Mária Rádió: Nagyon érdekes, amit mondott arról, hogy önkéntes családok vesznek részt ezeken a közös programokon. Milyen jó cél az, hogy nem csak felnőttek, szülők vesznek részt, hanem hozzák a saját gyerekeiket is! Így talán már egészen kis kortól be lehet vonódni, és érzékennyé lehet válni arra, hogy milyen az, amikor egy olyan gyerek ül mellettem, akinek nincsen családja.

R.J.: Ez az egész mozgalom tulajdonképpen a családokból indult ki. Én tíz éve dolgozom a Szülők Háza Programon, ami egy olyan közösségi program, ahol egyformán vesznek részt olyan családok, akik átlagos, vagy picit az átlagnál jobb szociokulturális helyzetből jönnek, és olyan családok, gyerekek, akik az átlagnál rosszabb körülmények közül érkeznek, és ők egy közösséget alkotnak. Tulajdonképpen ebből a közösségből indult el az a gondolat, hogy akinek van, az adjon még másoknak is, hiszen az emberi jólét egyik nagyon fontos része az altruizmus, a másoknak való adás. És ez az igény felmerült. Innen indult, hogy menjünk el gyermekotthonokba, kezdjük el felvenni velük a kapcsolatot, természetesen szakmai keretek között – ezt az előbbi történettel is ezt szerettem volna megerősíteni, hogy ez nagyon fontos, hogy nem ad hoc csak úgy odamegyünk, és majd mi jól segítünk, mert ez nem mindig sül el jól. És valóban a gyerekeinkkel együtt – én is a saját gyerekeimmel együtt – megyünk el a gyerekotthonokba, természetesen felkészítés után. Nagyon szép történetek születtek, és azok a gyerekek, akik eddig nem láttak nagyon rossz, vagy náluk rosszabb körülmények között élő gyerekeket, annyira megnyíltak a gyerekek felé, elkezdték a szívükön viselni a gyerekeknek a sorsát, és viszont. Mert azt azért el kell mondanom, hogy a gyerekek, akik a gyermekotthonokban élnek, nagyon értékes emberek, és őket nem szabad és nem is kell sajnálni. Nekik abban lehet segíteni, hogy azt a hátrányt, amivel indultak, az előnyükre fordítsák. Mindig azt szoktam mondani nekik, hogy az élet mindenkivel kemény, de nekik van hozzá bokszkesztyűjük. Előbb-utóbb mindenki kap pofonokat, de ők biztos, hogy jobban fogják tudni állni a sarat. Erősebbek, és nem kapnak rögtön sírógörcsöt egy rossz szótól, csak nekik el kell jutni oda, hogy a társadalomban őket el tudják fogadni, és ők el tudják fogadni a társadalmi szabályokat. De ők nem sajnálatra méltó gyerekek. Nagyon vagány, okos, érzelmes, sokszor intelligens gyerekek, akikre én azt mondom, hogy nekem ők hősök, mert én olyan körülmények között, mint egy-egy otthonban… nem minden otthon egyforma. Van olyan gyermekotthon, ami kifejezetten barátságos, nagyon kedves nevelőkkel, jó szakmai környezetben, szerető szívű emberek veszik körül a gyerekeket, de sajnos vannak olyan gyerekotthonok, ahol pedig nem. És van olyan gyerekotthon, ahol én két nap alatt rosszabb állapotba kerülnék, vagy rosszabbat tennék, mint amit ők tesznek. A saját helyzetükből én már azért is nagyon tisztelem őket, hogy felkelnek, hogy nem adják fel, hogy keresik az utat, nem mindig a megfelelőt, de az ő helyzetükből azt, amivel ők előbbre tudnak jutni. És ebben igenis nekünk, jobb eséllyel rendelkezőknek felelősségünk van.

Mária Rádió: Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést. Regős Judittal beszélgettünk, a Szülők Háza Alapítvány elnökével. Köszönöm szépen!

R.J.: Én is köszönöm!

Forrás: Mária Rádió hangtár

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ