Hogyan uralja a szülő az időt?

0
41

Vasárnap este pontról-pontra eltervezed, milyen elmaradásokat pótolsz be az előtted álló héten, majd a következő vasárnap azon kapod magad, hogy  ahány tétellel csökkent a listád, annyival bővült is, néhány elemet pedig hetek óta nem tudsz kihúzni róla? Számunkra sem ismeretlen a probléma. Ficza János írása.

Talán észrevetted, talán nem, de az utóbbi hetekben kissé megcsappant az online jelenlétem (örülök, ha észrevetted, remélem hiányoztam, ha pedig nem, akkor kérlek, figyelj jobban!) és a blogomon ritkultak a bejegyzések. Mindez nem véletlen, több oka is van.

Egyrészt, ahogy Emily egyre jobban cseperedik, okosabb, ügyesebb és kommunikatívabb (vagyis minél jobban uralkodik rajtunk), annál több figyelmet (és hű alattvalókat) igényel, én meg lelkes hódolóként a lehető legtöbb időt próbálom vele tölteni. Régi közhely azonban, hogy az idő ellenünk dolgozik és a gyerek megérkezése után gyorsul csak fel igazán.

dieťa-rodič-ido.jpeg

Fotó: Pexels.com

Ezt most már mi is érezzük: az órák telhetetlen bélpoklosként zabálják a perceket. Hipp-hopp, eltelik néhány nap és azt veszem észre, hogy hetek óta nem írtam új bejegyzést a blogomra. Basszus! Ezt pótolom éppen most. Ígérem, ha már végre elkezdtem írni, addig nem megyek aludni, amíg nem végeztem ezzel az anyaggal.

Gondolom nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy nehéz menedzselni egy gyerek mellett az életet, de azért több-kevesebb sikerrel megküzdünk vele (néha kevesebb, hiszen az előző bekezdést még tegnap írtam, végül elmentem aludni).

Elmondom hát, mi hogyan csináljuk.

Először is fontos leszögeznem, hogy felettébb szerencsés helyzetben vagyok. Szabadúszó vállalkozóként a munkám ugyanis lehetővé teszi, hogy magam osszam be az időmet, így a gyereknevelésre is szorítok helyet. És nem csak azért, mert ez a kötelességem, hanem mert ez tesz boldoggá. A lehető legkevesebb dologról szeretnék lemaradni, így amikor lehetőségem adódik, Emilyvel vagyok. A legideálisabb az lenne, ha főállású apaként állandóan vele lehetnék, de sajnos a világ nem ideális, és nem csak ő létezik, hív a kötelesség.

Mindeközben ugyanis nagy erőkkel építkezünk, úgyhogy amikor a munkámból kifolyólag éppen nem értelmes mondatokat próbálok kifacsarni a szegényes eszköztáram segítségével, vagy otthon ülve nem a Bogyó és Babóca rajongói klub tagjainak számát gyarapítom, akkor izzadt homlokkal azzal vagyok elfoglalva, hogy vajon a házfelújítás során mikor lépjük túl a rendelkezésre álló keretünket. Nem beszélve a lakásról, ahol jelenleg élünk: minden szülő tisztában van vele, hogy a gyerek mennyire fel tudja borítani a kicsi család kicsi fészkét, és egy ilyen mikroháztartás kordában tartása két felnőttől is alapos koncentrációt és önkontrollt igényel. Magyarul: elég nagy a rumli, de legalább megpróbálunk úgy tenni, mintha rend lenne. Na és akkor még nem beszéltem a kimerült estékről: ugye senki sem gondolja komolyan, hogy elmegyünk aludni anélkül, hogy ne néznénk meg egy új részt a Szolgálólány meséjéből? Mik vagyunk mi, állatok?

Van tehát tennivaló bőven, zajlik ez a tüchtig dolog, amit életnek nevezünk.

Az ügy kellemesebb része az, hogy a párommal egyik feladat esetében sem hagytuk a másikat magára (próbált volna nélkülem megnézni akár egy percet is a Szolgálólányból!). Jók vagyunk a munkamegosztás terén és mindent közösen vagy felváltva (de egymást segítve) csinálunk. A feleségem nincs magára hagyva a gyerekkel és a háztartással, hiszen számíthat rám (itt fontos leszögeznem két dolgot: 1. én nem bébiszittelek, hanem szülő vagyok 2. én nem segítek a házimunkában, hanem kiveszem belőle a részem). Mindeközben pedig Claudi is viszi a vállalkozásunkkal kapcsolatos ügyeket vagy éppen az építkezéssel kapcsolatos teendőket (mondjuk ismerjük el: így könnyebben ki tudok bújni a számomra dögunalmas konyhabútor tervezésből).

Egyenlőek vagyunk, a munkán és a gyereknevelésen is osztozunk.

A napjaink ennek köszönhetően elég tarkabarkák: van olyan, hogy reggel dolgozom, amíg Claudi otthon van Emilyvel, aztán délelőtt néhány órát én vagyok a kicsivel, ő pedig az építkezést menedzseli. Délben együtt vagyunk, de közben néhány telefont és e-mailt elintézünk, délután a városban rohangálok, akár egy veszett kutya, később újra a gyerekkel, amíg Claudi tornázik, aztán ismét a gép előtt dolgozom. Néhány órás turnusokban váltjuk egymást, így izgalmas az élet. Esténként jut időnk egy kicsit kettesben lenni, hogy aztán másnap újra folytatódjon az egész (ahogy ezt a cikket is majd csak holnap fejezem be).

Elszomorít, amikor azt látom, hogy ezernyi férfinak nincs lehetősége hozzám hasonlóan beosztani az idejét és a kívánt arányban lavírozni a munka-magánélet között.

A jelenlegi munkaerőpiaci helyzet ugyanis ezt egyáltalán nem teszi lehetővé és a legkevésbé sem támogatja.

A legtöbb családapa örül, ha éppen nem nyúzzák le róla a bőrt a munkahelyén, ha egy kicsit korábban tud elszabadulni, hogy több időt tölthessen a gyerekével, vagy nem várják el tőle, hogy hétvégén is dolgozzon. Kimerülten, kifacsarva, a családfenntartó szerepének súlyától letörve néhány lopott percet tölt esténként a gyerekével, miközben az anya is hasonlóan érzi magát, mivel otthon rá marad minden. Ez pedig, mint tudjuk, nem éppen egy idillikus családi séta a kiegyensúlyozott élet erdejében.

Nem tagadom, nálunk is vannak hullámvölgyek, időszakok, amikor összecsapnak a fejünk felett a hullámok. Néha bizony két ember hiú önámítása sem elég ahhoz, hogy uralni tudják az időt vagy az életet. Néha annyira sűrűek a hétköznapjaink, hogy a káosz már-már közeli ismerősként fészkeli be magát a hitvesi ágyunkba. Az egymás közti kommunikációnk ilyenkor letisztul, csupán az operatív jellegű egyeztetésekre, a következő nap megtervezésére vagy a gyerekkel kapcsolatos élménymegosztásra apad. De mielőtt a sivár hétköznapok teljesen letaglóznának minket, megoldást keresünk. Egy ilyen időszak után mi például közös programot szervezünk. Elég egy félnapos családi kirándulás hármasban, el mindentől és mindenkitől. Vagy egy közös program kettesben, házaspárként. Szükség van mindkettőre, hogy ismét jól menjenek a dolgok. Nálunk mindig beválik.

Ja igen, mielőtt elfelejteném. Van még egy titkos trükkünk.

Claudi nemrégiben előállt a hétköznapok problémáinak forradalmi megoldásával. Úgy hívják: falinaptár. Ő lett az új barátunk, ismeritek?

Igen, az okostelefonok és appok korában a lakás közepén kiakasztott falinaptár lett az egyik legbiztosabb támpont az életünkben. Egy világítótorony a viharos tengeren hánykolódó anyának és apának. Az egyetlen logikus, hasznos és hatékony megoldás a napi programok és feladatok kordában tartására. Mindig tudjuk, ki mikor megy fogorvoshoz, edzésre, meetingre, melyikünk mikor és hová utazik, kinek mikor kell Emilyvel lennie, mikor milyen programra visszük őt, mikor és hol vannak a családi ünnepek vagy éppen melyik filmre szeretnénk elmenni moziba. Azelőtt erre nem volt szükség, két korty kávé között megbeszéltük a terveinket. Ma már örülünk, ha ülve isszuk meg a kávét. Adieu, gondtalan régi élet. Na, de hát ezt az érzést gondolom Te is ismered.

Megyek is végre aludni, mert már éjjel 1 óra van és három napja írom ezt az anyagot, ideje befejezni.

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apu-kalipszis blogon olvashatod.

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ