Lakodalom van a mi uccánkba’

0
70

Lakodalomban voltunk a hétvégén. Mégpedig a világ leggyerekbarátabb lagziján. Ez persze már csak a helyszínen derült ki, úgyhogy mi óriási szórakoztatóerőkkel vonultunk a helyszínre, hogy legalább egy köszöntésnyit maradni tudjunk. Kepes-Végh Ádám írása.

Arra gyanakszom, hogy bármilyen korú gyermekkel lagzizni magával hozza a saját kihívásait, hiszen ez alapvetően egy felnőtteknek szóló esemény, érthető, ha a kölyköket nem köti le különösebben hosszan.

Ráadásul nekünk volt egy olyan kihívásunk a dologgal, hogy a sarj aznap már két olyan napon volt túl, hogy délután kimaradt az alvás, este pedig nem annyira pótolta, tehát volt némi alapfáradtság, és természetesen aznap sem volt semmi esély arra, hogy ez javuljon. Úgy voltunk vele, hogy amíg bírjuk, addig megyünk bele az ünneplésbe, a többit majd meglátjuk.

Ehhez képest azt kell mondjam, kitűnően hoztuk a ceremónia részt. Előtte rohangált a gyermek kicsit a minigolfpályán, Tádé beköltözött a kilences lyuk kastélyába, és amikor el kellett foglalni a helyeinket, a legnagyobb egyetértésben ültünk le. Kicsivel később Borót felkérték, hogy álljon be “safety car”-nak a menyasszony elé harmadmagával, amit legnagyobb meglepetésemre elvállalt.

Azon már egyáltalán nem lepődtem meg, hogy milyen profin vonult be, igaz a cél előtt kicsivel Tádé kipotyogott a kezéből, de ez nem akasztotta meg különösebben a dolgokat. A beszédes részt is meglepően sokáig bírta, és amikor már inkább visszament volna a várhoz, sikerült marasztalni azzal, hogy majd ha mindenki elmondta a mondanivalóját, lehet buborékot fújni.

A buborékfújás után pedig ismét birtokba lehetett venni a birtok teljes területét, ami gyerekszemmel nézve nagyjából Csodaországnak felelhetett meg. Itt lovacskák legelésztek, ott játszótér volt, emitt homokos tópart, a tóban sziget, amott szökőkút és medence. Volt ugyan egy kis dráma abból, hogy nem mehet be fürdeni a medencébe, de helyette lesétáltunk a strandra és megegyeztünk abban, hogy nagyon jó lenne fürdeni, ő is akar, mi is akarunk, de sajnos a rendezvény keretei ezt nem teszik lehetővé. Inkább bementünk az étterembe, majd kisvártatva felfedeztük a játszószobát, ami nem az amúgy szokásos kisasztal plusz színezők kombó volt, hanem egy nagyon komolyan berendezett szórakoztató center.

Attól a pillanattól kezdve nem volt kérdés, hogy hol töltjük az este hátralévő részét. Volt itt minden a játékháztól a kisautóig, a labdától a kiskonyháig, még csúszda is! (Volt egy nagyképernyős tévé is, szerencsére egyik lurkó sem érezte azt, hogy azt be kéne kapcsolni, így ezt a csatát nem kellett megvívnunk.) Az ifjú párt, vagy nem kisgyerekes vendégeket alig-alig láttunk, de kis híján az étkezésekből is kimaradtunk, mert “játszani menjünk”. Csak tökmagos pogácsáért váltottunk ki néha-néha, azt is leginkább azért, mert a szülői szigor nem tette lehetővé, hogy a gyermek bevigye magával a játszószobába (a kávémat persze bevittem, ami nem volt szép, de az legalább nem morzsál).

A táncmulatság aztán végül minket is kicsalogatott, és fejest ugrottunk a buliba. Pörögtünk, forogtunk, fotózkodtunk, óriásit buliztunk. Este kilenckor úgy hoztuk el a csajszibarackot, hogy “De én még táncolni akarok!”, de nyilván a harmadik kilométeren elaludt a kocsiban. Nagy kaland volt ez, alighanem sokáig meséli majd, és bár eredetileg arról akartam írni, hogyan töltöttük az egész lagzit a játszószobában (aznap eléggé így érződött), most, hogy így leírtam, kiderült, hogy valójában ez a 2.5 éves duracelltigris semmiből sem maradt ki, csak éppen az arányokat alakította a maga szájíze szerint.

Éljen az ifjú pár, az alvási rutint pedig majd helyretesszük hétközben.

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatjátok.

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ