Bővülünk

0
422

Ádám vagyok, reménybeli, reményteli kétgyerekes apa. Kepes-Végh Ádám írása.

Július egy mozgalmas hónapnak ígérkezik. Lesz itt kérem esküvő, blogszületésnap, házassági évforduló, kitudjamégmi. A legizgalmasabb, legvártabb esemény mind közül mégis egyértelműen az Apávávált Crew bővülése. Kis híján két éve írtam meg a #jöhetakövetkező posztot, és hopp el is repült az idő, itt állunk a kétgyerekesség küszöbén. Nem állítom, hogy teljes magabiztossággal, viszont tele várakozással, szeretettel és reménnyel.

Reménnyel, hogy minden rendben lesz. Hogy a maga idejében, a maga természetességében tud megszületni a második gyermekünk, Boró testvére. Talán az sem véletlen, hogy ez a poszt sem született meg addig, amíg el nem múlt a pont, amikor a csajszibarack anno elkezdte a magánszámát, aminek eredményeképpen végül sürgősségi császárral, de épen, egészségesen megérkezett hozzánk. Egy kis babona azért nem árt, na.

Mondják, hogy, a VBAC tulajdonképpen egy sportág. Jelenleg pont úgy érzem magam, mintha valamiféle olimpiai nagydöntőre készülnénk, valamilyen páros számban. Fedettpályás természetesszülés, vagy mi. Segítőcsapat, mentális felkészülés, lámpaláz. Stratégiák, “A” “B” és “C” tervek. Koreográfia. Mintha már ezer éve erre készülnénk. Az egésznek a végén pedig ott áll a nagy kihívás. Reméljük sikerül megugrani. Készül amúgy egy külön poszt a VBAC-kalandjainkról.

Érdekes kontraszt nekem ez az egész valahogy. Néha lelkiismeretfurdalásom van, hogy miközben a szülésre-születésre ezerrel rá vagyunk pörögve, készülve, mintha magával a magzattal kicsit kevesebbet foglalkoznánk. Közben pedig hogy a fenébe ne, amikor van nekünk egy 2,5 éves minitudósunk, akit segíteni kell a világ felfedezésében, akinek kérdései és ötletei vannak, és egymaga is követeli a teljes figyelmünket és energiánkat.

Borónak minden este meséltünk a pocakban. Ez mondjuk most is megvan, sőt ha úgy veszem ebben tekintetben jobban is járt az ifjabb, mert most már legalább kettő, időnként három (ha a nővére elcseréli a “kisfeketefelhődalt”) mese jut egy estére. De például az én pocaksimogató-időm hétköznaponként nagyjából egybeesik a kettesben tölthető időnkkel, úgy érzem arányaiban kevesebb mint Borónál volt, tehát nincs más megoldás, megy a multitasking, pocaksimogatva nézünk sorozatot. Hétvégén jobb, mert legfeljebb beszáll a nagylány is.

Hiába no, van, ami csak az első gyereknek tud megadatni.

Azzal vigasztalom magam, hogy bár kevésbé fókuszáltan van várva a kistestvér, cserébe viszont eggyel többen várjuk, tehát átlagban remélhetőleg kijön döntetlenre. Boró elképesztően várja a testvérét amióta csak elmondtuk neki. Már egy egész noteszünk van tele a cukiságokkal amiket tervez vele, vagy mondott róla. Sőt, az ő kérésére már ultrahang vizsgálaton is volt velünk, ami óriási élmény volt neki, nem kis részben a gumikesztyű-lufi miatt. Nincsenek illuzióim, testvéreim viszont vannak. Nem lesz ez mindig felhőtlen és nyugalommal teli kapcsolat (bár reméljük többnyire azért az lesz), de egészen megható nézni a legelejét.

Elképzelni sem tudom milyen lesz kétgyerekes apának lenni. Igaz, azt sem tudtam elképzelni milyen lesz apának lenni úgy általában. Furcsa módon ugyanaz a “semleges várakozás” van bennem, mint Boró születése idején volt. Értem persze, hogy mindjárt világra jön, de ettől még az egész sokkal inkább egy elméleti lehetőség, mintsem egy valós, közelgő esemény. Miközben pedig arra gondolnék, hogy most másodjára könnyebb lesz, hiszen mindent csináltunk már egyszer, arra jövök rá, hogy nagyjából semmire nem emlékszem. Reméljük éles helyzetben majd beugrik, annyi mindenesetre megvan, hogy melyik felére megy a pelenka.

Hogy az alvást, képernyőidőt, étkezést, osztozkodást és egyéb hétköznapi dolgokat hogyan oldjuk meg egy nagy testvérrel, aki már tudja a tutit…nos, ez majd ezeken az oldalakon Nektek is kiderül!

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatjátok.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ