Te mit csinálsz, ha egy másik gyerek bántja a tiédet?

0
202

“Nincsen nagyobb sokk egy szülő számára, mint amikor a gyerekét bántják. A hétvégén pedig ez történt a csupán alig egy éves kislányunkkal. Életében először valaki megverte őt: pontosabban egy nagyobb lány fojtogatta. A kislányunk jól van, reméljük gyorsan elfelejti, de mi egyhamar nem fogjuk, az biztos. Vigyázat, a következő néhány percben megeshet, hogy néhol elragad a hév.” Ficza János írása.

Történt ugyanis, hogy Apák napjának délutánján szép idő volt, elindultunk hát sétálni, később pedig beültünk a belváros egyik gyerekbarát kávézójába. Rendeltünk üdítőt, kávét, Emily a játszószőnyegen élvezte az élet apró örömeit, a párom figyelte őt, én pedig gyorsan kinyitottam a notebookomat, hogy az utolsó simításokat elvégezzem az aznapi blogbejegyzésemen – a sors iróniája, hogy az éppen a gyerekeiket túlságosan féltő apukákról szóló mese volt.

Rajtunk kívül csupán néhány család tartózkodott még ott, Emily mellett pedig egy négy év körüli lány foglalatoskodott. A szülei ott ültek a közelben, kiderült, hogy a nagylányt is ugyanúgy hívják, mint a miénket. De jó! De ő egyszercsak kivette a mi Emilynk szájából a cumit és nem akarta neki visszaadni. Így nézve ez a másik Emily annyira már nem is cuki. A kislányunk persze akaratos, követelte vissza és némi sikongatással jelezte, hogy az az övé. Amaz meg a kezében rejtegette a cumit és esze ágában sem volt visszaadni.

Mit tegyünk ilyenkor?

Szóljunk rá a másik gyerekére, hogy heló-heló, add már vissza? Figyelmeztessük, hogy ne vegye el a kisebb gyerek dolgait? Néztük mi lesz, szerencsére a szülők egy idő után észrevették és kelletlenül bár, de rászóltak, hogy ne legyen már bunkó. Probléma megoldva, folytatódhat a játék.

Ilyenkor az történik, hogy a gyerek elvan, a szülő pedig nem figyeli minden lépését, hiszen tudja, hogy biztonságos helyen játszik (maga vagy a többi gyerekkel), néhány méterre van csupán, minden rendben. A kislányunk egyébként is barátkozós típus, szereti a gyerekeket. Ráadásul törzsvendégek vagyunk és eddig soha semmi kellemetlen nem történt. Claudi és én éppen belemerültünk egy beszélgetésbe, amikor hangos sikításra lettünk figyelmesek. A miénk sikít. Odanézünk, a földön fekszik. A négyszer akkora (korban és súlyban egyaránt) nagyobb meg rajta. Nem tudtuk, mi történt, mire a párom odaért, a másik anyuka is éppen kezdte lerángatni a lányát a miénkről. Claudi felemeli, magához öleli. Ijedt szemek, kétségbeesett sírás, szipogás. Piros folt az arcán.

A nagyobb lány fapofával ül, a szülei a hozzánk intézett sűrű bocsánatkérések közepette dorgálják, gyorsan szedik a sátorfájukat és lépnek. Kifelé menet az egyik ismerősüknek még odamondják, már MEGINT verekedett.

Annyi kiderült, hogy ezúttal egy játékot akart kivenni a lányunk kezéből, ő meg nem adta. Aztán meglátjuk a piros kéznyomokat Emily nyakán. Az egyik vendég látta mi történt, ő meséli, hogy szószerint a nyakánál fogva rántotta őt a földre, aztán ráfeküdt és tovább fojtogatta.

TE JÓ ÉG!

Emily továbbra sem tudja abbahagyni a sírást, csuklik, bújik, láthatóan nem érti, mi volt ez az egész. Mi pedig leforrázva nézünk egymásra, bántották a kicsikénket.

Először jött a sajnálat: szegénykém mennyire megijedhetett és milyen félelmet élhetett át.

Aztán következett a harag: ha tudják, hogy ilyen agresszív a gyerekük, tegyenek rá pórázt!

Végül az önmarcangolás: nem figyeltem rá eléggé, ha ott vagyok, megvédhettem volna.

Aztán az ember rájön, hogy nem tudja mindig megvédeni. Nem lehetünk majd ott mindenhol. A játszótéren, az oviban, az iskolában mindig lesznek konfliktusok és előbb-utóbb meg kell tanulnia kezelni az ilyen helyzeteket, vagy éppen megvédenie saját magát. Az élet sajnos tele van agresszív és kellemetlen felnőttekkel és – ahogy az látható – gyerekekkel.

Végül mégis özönleni kezdtek a kérdések.

Na de mégis milyen világ az, ahol már egy egyévesnek is szembesülnie kell az ilyesfajta durvasággal? Persze az is lehet, hogy annak a kislánynak éppen csak rossz napja volt, de mi van, ha egy antiszociális pszichopata? A gyerek hibája vagy a szülőké? Le kellett volna rendeznem a másik apával? Mi van, ha most megrökönyödve állunk a szituáció előtt és egyszer a mi gyerekünk is ok nélkül bántani fog egy kisebbet? Tényleg attól kell ezentúl félnünk, hogy egy nagyobb gyerek bántani fogja őt a játszótéren? Mi van, ha ez a néhány másodperc maradandó sokkot hagyott benne? Mi van, ha csak mi reagáljuk túl az egészet?

Valószínűleg igaz, hogy minket túlságosan elragadtak az érzelmek, miközben Emily másnapra rég elfelejtette az egészet. Bízunk benne, hogy így van. Néhány tanulságot azonban mégis levontam az egészből.

Nem tudjuk, hogy Emilynek nagyobb korában milyen lesz a természete, (mi van, ha ő is verekedős lesz?) de befolyásolni tudjuk őt azzal, hogy pozitív példát mutatunk neki és megtanítjuk kezelni az érzelmeit. Tudnia kell, hogy mit jelent az agresszió, a hiszti, az önzőség, az irigység, és hogy ezek rossz dolgok. Igyekszünk őt már most arra szoktatni, hogy ne akarja elvenni másoktól a játékokat, ne legyen erőszakos és követelőző, a nála lévő dolgokat ossza meg a többiekkel és ha valaki odajön hozzá, akkor játsszanak együtt. Mert barátkozni jó. Mert kedvesnek lenni jó.

Ugyanazon a délutánon odament Emilyhez egy másik négy év körüli lány, aki nagyon aranyos volt vele: simogatta és együtt játszottak, láthatóan felfogta, hogy egy kisbabával van dolga. Szerencsére az ilyen jól nevelt, értelmes gyerekekből van több.

Ugyanakkor a jövőre vonatkozóan ki kell találnunk arra is egy megoldást, hogy hogyan kezelje azt, ha valaki durván bánik vele. Nem szeretnénk, hogy verekedős legyen, oldja meg ésszel és szavakkal, de fontos, hogy balek se váljon belőle. Hiába lány, meg kell tanulnia fizikailag is megvédenie magát, ha szükséges.

Nehéz ügy, az egyszer biztos. Ti mit gondoltok?

 

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apu-kalipszis blogon olvashatjátok.

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ