Tíz hét, öt gyerek, egy nyár – egyetlen szóval tudnám jellemezni ezt a hármasságot: páááánik! R. Fonyó Barbara írása.
Pedig már igazán megszokhattam volna. De nem! Minden évben letaglóz a tudat, hogy az iskolai nyári szünet tíz hétből áll és ezalatt az idő alatt a lakásunkon belül napközben tapasztalható állandó népsűrűség hirtelen az évközbeni háromszorosára növekszik, ami még nekem, sokat látott nagycsaládos szülőnek is sokkoló. Mindenhol gyerekek vannak és mindegyik akar valamit, lehetőség szerint egyszerre, de még véletlenül sem ugyanazt.
Az első napok az újdonság varázsával hatnak mindannyiunkra: a gyerekek örömmel fedezik fel a szabadság semmihez sem fogható érzését, akkor kelnek, amikor akarnak – érdekes módon, amíg évközben alig lehet őket kiverni az ágyból, a nyári szünetben az első egy-két napot leszámítva, már reggel hatkor a nappaliban sutyorognak, ahelyett, hogy az igazak álmát aludnák, ahogy azt én is szeretném… mondom szeretném, mert persze nem lehet, mert ha hatkor felkelnek, akkor hétkor már éhen akarnak halni. És én? Én lassan, de biztosan újra tudatosítom magamban, hogy tényleg öt gyerekem van… a hétköznapok sűrűjében ugyanis néha fel sem tűnik a valódi létszám, mert az események elsodorják a lényegtelen információkat, estére meg olyan fáradt vagyok, hogy néha nemhogy ötig, de kettőig se nagyon tudok elszámolni.
Mindebből úgy tűnhet, hogy teljesen felkészületlenül indulok neki a nyári szünetnek, pedig erről szó sincs: vettem már idegnyugatót, relaxálást segítő teát, stresszlabdát, felakasztottam a bokszzsákot is és rajzoltam egy pánikgombot a falra… az illúzió kedvéért. Sőt… már január óta gyűjtögetem a négyzethálós papírlapokat a szünidei programok szakszerű megtervezéshez, mert a végső változat kialakulásához három füzetnyi lap sem elég (igen, csinálhatnám Excel-táblázatban is, de mire kitalálom, hogyan is kellene jól átlátható módon digitálisan rendszerezni a nyári programokat, addigra megőszülök… így marad a négyzethálós lap).
Kezdődjön a tervezés!
A szünet közeledtével boldog-boldogtalan arról szokott érdeklődni, mit csinálok majd ennyi gyerekkel a vakáció ideje alatt?! “Mennek táborba?” – hangzik el leggyakrabban. Ó, persze, mindegyik, rögtön háromba (fejenként!), csak előtte még ráveszem Férjet, hogy robbantson bankot, amiből kifizetjük a táboroztatás költségeit. Jut eszembe, a három tábor nem is elég, mert ha a családi pihenés két hetes időszakát még hozzá is vesszük, akkor is marad még öt hét, amelyet értelmes elfoglaltsággal kellene megtölteni. Hány bank is van székes fővárosunkban? Addig is, amíg megleljük a kiapadhatatlan pénztárca titkát, marad a sakkozás az idővel és idegekkel, a nagyszülők bevonása és egyéb kreatív megoldások felkutatása… mondjuk ez utóbbiból én konkrétan egyet sem ismerek, de hátha mire Legkisebb is nagykorú lesz, meglelem a titkot, bár akkor már legfeljebb csak az unokáimra hagyományozhatom majd azt, de végül is jobb később, mint soha.
Van ugyebár a szülői elképzelés (tartalmas, személyre szabott, testi-lelki fejlődésüket is szolgáló programok, alacsony ár), aztán a gyerekek fejében is körvonalazódik valami terv-féle a szünet minél pompásabb eltöltéséhez (e kettő persze még véletlenül sem esik egybe… őket nem korlátozzák holmi rút anyagiak, a fantáziálás meg ingyen van és náluk a fő hangsúly az ereszd-el-a-hajam életérzésen van), aztán, amikor már majdnem minden hétre sikerült megfelelő programot találnom, jön a sokk: kiírják az óvodában, hogy mikor zár be az intézmény, ami véletlenül sem illeszthető be a már megtervezett táblázatba. Szerencsés helyezetben legalább a közös családi nyaralást nem kell teljesen újratervezni, csak minden mást… A közös pihenés ugyanis szent és sérthetetlen, na, nem azért, mintha ez a lenne a világ legtutibb nyári eseménye (DE, AZ! – az én szememben, de kérdezd csak meg a kamaszokat, mit gondolnak erről), hanem mert már hónapokkal korábban kifizettem a foglalót, ami akkor se jár vissza, ha földrengés dönti romba a vidéket.
A lista: álom és valóság
Ha túljutottunk az anyagi kérdéseken, vagyis megvan a keret, amelyből gazdálkodhatunk, jöhetnek a kívánságok, nekem meg a böngészés a neten, hogy megtaláljam a legjobb ajánlatokat (jó kiindulási pont a Happy Family, ahol rengeteg program közül válogathatunk korosztályok, érdeklődési kör szerint). A gyerekek igen egyszerűen, mindössze három szóban össze tudják foglalni a nyári szünidő lényegét: víz, állatok, kaland, a többit – a lista tartalommmal való megtöltését – nemes egyszerűséggel rám hagyják, izzadjak csak én vele.
Víz = Balaton, illetve úszótábor, amely szinte már kötelező programpont, egyrészt mert a Balatonba fulladni nem menő, másrészt a napi több órás vízi programoknak hála még a legnagyobb hőségben is biztosítva van az esti nyugodalmas alvás – ami öt gyerek mellett kicsit sem megvetendő szempont -, és persze oltári tutiság deltás vállak koszorújában feszíteni a fagyizóban (na, jó, amikor ugyezen okból kifolyólag le kell cserélni a teljes ruhatárukat, akkor nem pont ez jut eszembe, de ne legyek már telhetetlen…).
Kaland = különböző ottalvós táborok, a helyszínnek még csak vadregényesnek sem kell lennie, már maga a tény, hogy nem otthon alszanak, az kielégíti a kalandvágyukat. (Nekem már a sátor látványa is elég kaland.) Talán Nagyfiú az egyetlen, akinek ez már nem elég önmagában, ő már konkréta(bba)n meg tudja fogalmazni, hogy pontosan, mit is ért kaland alatt. Nála most a túlélőtábor a favorit, de az ára miatt eddig még nem adtam be a derekam, meg őszintén szólva én ezt ingyen is el tudom neki intézni akármilyen időtartamra, a recept pedig roppant egyszerű: néhány órára rábízom egy-két öccsét… vagy az egy szem húgát (lehet, hogy ő nem pont ezt érti alatta, de szülői szempontból milyen tuti megoldás már, kettőt egy csapásra: nekem van egy kis lélegzetvételnyi időm, neki meg teljesült a kívánsága… vagy nem?).
Állatok = ide tartozik minden olyan program, ahol közvetlen kapcsolatba lehet kerülni bármilyen kétlábú, négylábú, csúszó-mászó, szőrös, szőrtelen, tollas, pikkelyes élőlénnyel. Szerencsére haza nem akarják hozni őket, megelégszenek azzal, ha a közelükben lehetnek, sőt, még dolgozni is hajlandóak értük. Lehet, hogy itthon is állatnak kellene álcáznom néhány közhasználatú tárgyat, hogy nagyobb kedvvel nyúljanak hozzájuk (milyen menő lenne már egy hangyász porszívó, kakadunak álcázott tollseprű vagy halacska alakú szivacs stb.)?
Megvalósítás
Ha azt hiszed, hogy a programok kiválasztásával, kifizetésével túl vagyunk a nehezén, nos, akkor alaposan tévedsz. Öt gyerek esetében ez még csak a kezdet. Biztosan te is ismered Raimondo Montecuccoli elhíresült mondását, hogy “A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz”. Nos, a nyári szünidő túléléséhez nekem is három dologra van szükségem: pénzre, kötélidegekre és a nagyszülőkre.
Ami az öt gyerekkel kapcsolatos logisztikát illeti – és ez nem csak a szünidei napokra vonatkozik – én a nagyszülők segítsége nélkül már rég feladtam volna, lehúztam volna a rolót. Mert hiába szervezek fantasztikus programokat, ha reggelente azzal szembesülök, hogy ott áll az öt gyerek az előszobában és mind kérdőn néz rám: vajon mikor fogok osztódással szaporodni, mert jelen állapotomban tuti nem tudom egyszerre eljuttatni őket (minimum) három különböző célállomásra. De a három nagyszülővel már épp elegen vagyunk a delikvensek útnak indítására és későbbi begyűjtésükre, sőt a legbátrabb még Legkisebbet is megkapja maga mellé bónuszként test-őrnek… kiválóan őrzi a nyertes felvigyázó testét, mert annyit kell rohangálni utána, hogy az edzőtermi bérlet nyugodtan visszaváltható. (Őszintén? Soha nem láttam még ennyi félős embert egy rakáson…)
A kötélidegek szerepét pedig talán nem is kell külön ecsetelnem, elég, ha annyit mondok: tuti az ottalvós tábor előtti este jut eszébe a leendő táborozónak – miután nagycsaládi erőbedobással legyűrtük az utolsó pulóvert is a hátizsák mélyére -, hogy ő mégsem szeretne menni, mert senkit nem ismer ott (vagyis fél), nem is szeret sátorban aludni és különben is, ki volt az a félőrült, aki leszervezte neki ezt a programot?!
Ehhez képest a táborozás költségeinek előteremtése már gyerekjáték… nekem elhiheted!
A cikk másodközlés, az eredeti írást Barbara oldalán, a Mom With Five blogon olvashatod.