Regős Judit a Magyar Katolikus Rádióban

„Azt a mennyiségű szeretetet, amit egy ilyen alkalommal az ember kap a gyerekektől, azt nem lehet jobban lemérni, minthogy a saját gyerekeink ott akarnak maradni.”

Regős Judittal, a Szülők Háza Alapítvány elnökével beszélgetett Tallián Hédi a Katolikus Rádió Kiútkeresők című műsorának 2017. április 12-i adásában, melynek leiratát itt olvashatjátok. Ha szeretnétek visszahallgatni a beszélgetést, ide kattintva megtehetitek.

Szeretettel köszöntöm a kedves hallgatókat, Tallián Hédit hallják. Az állami gondozott gyerekek után nyúlni, ezt kevesen vállalják ezt a feladatot. Nyilván csak a közvetlen nevelők azok, akik a legmélyebb kapcsolatban vannak ezekkel a gyerekekkel, de szerencsére többen igyekeznek kivenni a részüket ebből a feladatból, azok is, akik egy kicsit távolabbról néznek az ő nehézségeikre. A beszélgetőtársam pedig Regős Judit, a Szülők Háza Alapítvány elnöke és –a szó legszebb értelmében– hivatásos angyal. Ez a hivatásos angyalság már a tinédzser korában szárba szökken. Szeretném ezt a történetet hallani, ami akkor azzal a fiatal lánnyal történt.

Való igaz, volt idő, amikor főállású angyalként tevékenykedtem. Ez egy pályázatnak volt az eredménye, aminek kapcsán volt módom kidolgozni a Szülők Háza programot, tehát így vagyok én angyal. Biztos lenne olyan, akit ha megkérdeznének, hogy a nap huszonnégy órájában angyal vagyok-e –mondjuk a gyerekeimet, amikor ágyba küldöm őket–, akkor lehet, hogy nem mindenki értene ezzel egyet. De az tény és való, hogy valahogy a mások segítése az már egészen hamar, kicsi koromban ki volt nekem tűzve, mint cél, és aztán úgy gondoltam, hogy ha ez már annyira benne van az életemben, akkor szakmámnak is ezt választom.

Én még olyan iskolába jártam anno, hogy együtt jártunk iskolába az állami gondozott gyerekekkel meg a nem állami gondozott gyerekekkel, és az én apukám olyan helyen dolgozott, hogy ő már akkor is járt külföldön, amikor még sok ember nem járhatott, és ő még úgynevezett dollárboltban vásárolt, és hozott nekem haza szagos radírt, Donald kacsás rágót, meg ceruzát, ami radíros végű volt, tehát csupa-csupa kincset. Én még első és második osztályos koromban ezzel dicsekedtem. Nagyon-nagyon aranyos tanító nénim volt másodikban (Kajla Klári néninek hívták), és nagyon aranyosan, nem bántóan, elmondta, hogy képzeljem el, hogy azoknak a gyerekeknek, akikkel egy osztályba járok, nincsen anyukája és nincsen apukája, és hogy ők sosem kapnak szagos radírt, és hogy ez nekik nem esik jól, hogy azzal dicsekszem, hogy nekem mim van, és hogy ezt elmondaná nekem, hogy figyeljek erre oda. És Úristen, olyan szívembe markoló szégyenérzést éltem akkor át, hogy ezt még a mai napig is vissza tudom idézni, hogy ezt csináltam és nem direkt! De ahogy mondta ezt nekem a tanító néni, nem volt bántó, hanem tényleg felnyitotta a lelki szemeimet arra, hogy miben más az, akinek nincs, és miben vagyok én más és szerencsés, akinek van. Onnantól kezdve egy kicsit túlléptem az előirányzott határt, mert rá körülbelül pár napra anyukám arra jött be az iskolába, hogy levágtam a hajam és tincsenként felragasztottam celluxszal a ceruzáimra, és azt odaadtam az állami gondozott gyerekeknek, akiknek nem volt ecsetjük. Úgyhogy tulajdonképpen innen indul a történetem, amikor is felnyílt a szemem arra, hogy másoknak rosszabb, mint nekem, és hogy valahogy tenni kéne azért, hogy nekik is jó legyen. Kamasz koromban már egy kicsit harcosabban képviseltem a jót. Egy edzőtáborban pont találkoztam egy cigány fiúval, akivel jó barátságba kerültem. Ő volt az edzőtáborban én meg a szüleimmel nyaraltam. Együtt bandáztunk, csónakáztunk és beszélgettünk az élet dolgairól. Ő elmesélte, hogy egy sztereotípia szerint megélt nyolcadik kerületi életet él a családjával, rossz körülmények között, harminc évvel ezelőtt. És hát ő elmesélte, hogy bizony van, hogy le kell járni a térre, van, hogy ő elveszi más emberek pénztárcáját és van a családjában is, aki ezt csinálja. Én meg elmondtam, hogy ez nagyon csúnya dolog, hogy elvenni másét, ami nem az övé, és hogy honnan tudhatja, hogy az, akitől éppen elvette, milyen munkát végzett azért, mondjuk ápolónő vagy tanárnő, hogy ezt a kevés pénzt összeszerezze.

Az erkölcsi magaslatról leszállt és elmondta, hogy mi a vélt helyes…

Igen, én elmondtam, hogy hogy gondolom, és egy darabig fogékony is volt az én meglátásomra, de aztán elég undok kezdett lenni, mikor már telt le a nyaralási idő. És még utoljára akkor elmondta, hogy nagyon köszöni szépen, és akkor most örökbe is fogom-e fogadni, vagy hozzánk költözhet-e, vagy mondjuk akkor cseréljünk életet és akkor lakjak én náluk ő meg énnálam, és akkor nézzük meg, hogy én hogy fogom tudni élni azt az életet, amit ő és majd én győzzem meg az ő szüleit és családját és mindenkit, hogy ő most már jófiú. Csakhogy eddig azért nem annyira érezte, hogy ennyire gáz, amit csinál, most viszont igen, úgyhogy köszöni szépen.

Ilyen komoly leckét adott ez a fiatalember?

Hát, elég nagy leckét adott. Tehát ez volt az a második lecke, amikor már én is idősebb voltam és akkor meg azon kezdtem el gondolkozni, hogy hogyan lehet akkor jól segíteni. Tehát az, hogy valaki a Rózsadombról leszáll – mint angyal, ugye – és a családjával nyaral és utána jön, és kioktat valakit, aki egy sokkal nehezebb élethelyzetbe beszorulva gyerekként él… nem direkt csináltam, tehát a szándékom az jó volt. Biztos, hogy nem könnyítettem meg az életét és biztos, hogy beépült az én szakmaiságomba és emberi gondolkodásomba is, amit ő akkor mondott nekem.

És ez vezetett oda, hogy aztán, ahogy a felvezetőben mondtam, az állami gondozott gyerekekért is mind a hétköznapi munkájában, mind a Szülők Háza Alapítványnak az irányításában, nem csak aggódik, hanem tesz is?

Biztos ez is. Azt gondolom, hogy ahogy a tenger is cseppekből áll, egy dolog oka is sok tényezőből áll össze. Ami tény és biztos, hogy nagyon erős kötődést érzek olyan emberek sorsa iránt, akik nem tehetnek arról, amilyen élethelyzetbe kerültek, de még tehetnének róla, hogy jobb legyen az életük. És azt látom, hogy az állami gondozott gyerekek nem tehetnek arról a sorsról ahova kerültek, viszont nagyon nehéz nekik tenni azért, hogy utána más sorsuk legyen. És azt látom, hogy nagyon kevés gyereknek sikerül később kijönnie ebből a rossz életkezdésből és megvalósítania úgy egy felnőtt életet, hogy ne termelődjön újra a rossz. Holott megvan rá az esélyük, hiszen fiatalok, hiszen –nem mindenki, de azért többnyire– egészségesek, legalábbis fizikailag. Mentálisan azért nagyon megviseli az embert, hogyha elhagyják a szülei vagy el kell jönnie a szüleitől, mert olyan nehéz élethelyzetben élnek, hogy nem tudják nevelni, vagy ha valakinek meghalnak a szülei. Ezek a gyerekek ugyanúgy megérdemlik, hogy boldogulhassanak az életben, mert ők nem bűnözők, nem tettek semmi rosszat, hogy ezt a sorsot érdemeljék. Én eziránt mindig elkötelezett szenvedélyt éreztem, hogy segítsek azokon, akik nem tehetnek arról, ami velük történt. Ennek is biztos megvan az oka.

Mi az a legutóbbi program vagy cselekedet, amit beléjük tett?

Nagyon fontos különválasztani az alapítvány munkáját, aminek én elnöke vagyok, a Tegyél jót! programot, amiben szervezetten, önkéntes családokkal járjuk a gyerekotthonokat, egyeztetve a gyermekotthonok vezetőivel, a nevelőtanárokkal, sőt a gyámokkal is, kapcsolatokat építünk a Szülők Háza támogatói körébe tartozó családok és az állami gondozásban élő gyerekek és nevelők és az egész intézményrendszer között, meg azt, amit én mint Regős Judit, magánember –aki egyébként szociálpolitikus és szociális munkás, tehát van némi védettségem és 15-20 év tapasztalatom a segítésben– teszek. Amit mint Szülők Háza Alapítvány elnök tettem legutóbb, és szerveztünk a kolléganőimmel, akiket azért meg kell említsek mert nem egyedül csinálom az alapítványi munkát, hanem egyrészről nagyon hálás vagyok Kemény Dénesnek, aki megalapította a Szülők Háza Alapítványt, ezzel is nevét adva a sikerhez, hogy esélyt adjunk annak, aki nem tehet róla, hogy hova született, és hogy bebizonyítsuk, hogy minden élet érték. És hálás vagyok személy szerint Lőcsei-Balássy Emőkének, aki önkéntes munkájával segítette eddig is a munkánkat, Kemény-Rónai Renátának, aki mindenhova személyesen eljön, személyesen segíti a munkánkat és ő is külön kapcsolatot ápol a gyerekekkel. Ezt nem szeretik a nyilvánosság elé vinni, mert tényleg magánszorgalomból és segíteni vágyásból teszik, amit tesznek. És az a sok-sok család, köztük szállodaigazgatók, hivatásos fotóművészek, villanyszerelők, sportemberek, futók –csapatunk tagja Magyarország legnagyobb Ironmane, Kropkó Péter vagy Sperka Tamás, aki ultrafutó. Ez a rész az, amit én mint Szülők Háza Alapítvány elnök teszek a kollégáimmal és a csapatommal, legutóbb éppen Mónosbélen tartottunk egy önkéntes napot, ott voltunk reggeltől estig.

A Bükkben.

A Bükkben, igen, és ami az egészben egy plusz élmény mind a gyerekeknek, mind mindenkinek, hogy az ultrafutó csapat, aminek vezetője Sperka Tamás, 140 kilométert futott hegyen-völgyön, éjjel-nappal Szátokról, ahol előtte voltunk a gyerekotthonban. Elindulva onnan a szátoki gyerekekkel, futva másfél napot, majd megérkezve a mónosbéli gyerekekhez. Az utolsó kilométereket már együtt futottuk le a mónosbéli gyerekekkel. Gyönyörű, fantasztikus élmény volt, és volt az üzenet, amit a gyerekeknek elvittek, hogy látjátok, semmi sem lehetetlen. El sem hitték, hogy miattuk futottak 140 kilométert hegyen-völgyön át, és igenis őmiattuk futottak.

Direkt nem kérdezek olyat, hogy mi a legnagyobb eredmény, inkább azt kérdezem, hogy mik a kis sikerek. Nekem innen úgy tűnik, hogy a kis sikerek azok, hogy hétköznapi embereket, például egy villanyszerelőt vagy egy szállodaigazgatót meg tudnak nyerni az alapítvánnyal való együttműködéshez.

Igen, pontosan. Én a személyes találkozásban hiszek, és a legnagyobb ereje annak van, ha kapcsolatok épülnek. Az állami gondozott gyerekek elszigetelten élnek sokszor, nem minden állami gondozott gyerek jár integrált iskolába, van ahol az iskola is bent van a gyermekotthonban. Van, ahol integrált iskolába járnak, de maga a közeg is olyan, hogy nekik is integrált iskolába kellene járniuk, tehát nem nagyon tudnak mit tanulni egymástól. És a nevelőtanárok nagyon sokszor tényleg nagyon lelkesek és a gyámok szintúgy, de azért a rendszer nagyon le van terhelve, tehát nagyon hálás mindenki azért, hogyha plusz önkéntes családok plusz energiát belevíve plusz életet visznek ezeknek a gyerekek az életébe. És nem úgy, hogy motivációs beszédet tartanak, vagy előadást tartanak, vagy fentről lefelé ott dumálnak, mint én annak a fiúnak a Balatonon, hanem leülnek melléjük. Ugyanazt az ételt esszük, amit ők esznek, ugyanazt a bőrt rúgjuk – másfél órát fociztak múltkor a férfiak (volt, hogy nők is beálltak) a gyerekekkel. És akkor ez általában úgy szokott kinézni az elején – mert mindenki viszi a saját gyerekét is…

És akkor távolról méregetik egymást?

Először még az irányított programoknak van sikere, mert mindig van kézműveskedés, társasjáték, fotósarok, ahol a hivatásos fotósok portrésorozatot csinálnak minden gyerekről, pingpongozás, tehát először még úgy ismerkedünk. Mindig van körömlakk a lányoknak, jön egy manikűrös ingyen és bérmentve, és közben elkezdünk ismerkedni, a mi gyerekeink is ővelük és a nap végén már azt sem tudjuk, hogy ki kinek a gyereke, barátságok szövődnek. Sőt, a múltkori alkalommal az egyik szülőnek kicsit rosszul is esett, mert a saját gyereke nem akart hazajönni, és azt hitte, hogy akkor ő lehet, hogy valami rosszat csinál otthon, ha a gyereke jobban érzi magát az intézetben. Sőt, az én kislányom –a legkisebb lányom öt éves– ő azt mondta, hogy „olyan jó volt itt Szátokon, mert engem itt mindenki szeretett!”. Amúgy van négy gyerekem és szeretjük is, de mégis azt a mennyiségű szeretetet, amit egy ilyen alkalommal az ember kap a gyerekektől, azt nem lehet jobban lemérni, minthogy a saját gyerekeink ott akarnak maradni. És ők azok a gyerekek, akik később a statisztikák szerint majd bűnözők lesznek, meg mentálisan betegek lesznek, meg börtönbe kerülnek vagy a prostitúció irányába fordulnak, mert sajnos ez a tendencia. Igen, az egyik siker az ez, hogy látok valami kis esélyt, mert hiszek benne.

Egy-egy ilyen nap –semmiképpen sem kisebbítve a befektetett munkájukat, de– egy-egy ilyen nap csak az érzéseknek a felkorbácsolására vagy egy új élmény teremtésére alkalmas mindkét oldalon. Van-e példa arra, hogy ebből szövődik egy olyan kapcsolat egy család és egy állami gondozott gyerek között, ami a biztonság érzetét keltheti az állami gondozott gyerekben, hogy akár örökbe is fogadják?

Igen, itt megint külön kell választani a fogalmakat, mert egyrészt nagyon kevés gyerek örökbe fogadható, aki állami gondozásban él. Az a gyerek fogadható örökbe, akiről lemondtak a szülei vagy nem látogatják. Azokat a gyerekeket, akik örökbe adhatók, szerencsére igyekeznek örökbe is adni. Tehát az állami intézményekben leginkább olyan gyerekek vannak, akik nem örökbe fogadhatók. Nevelőszülőkhöz kihelyezhetők, de az megint egy professzionális műfaj. Tehát ennek nem is az a célja, hogy a gyerek örökbefogadásra kerüljenek, habár a nevelőszülőségen elég sok önkéntes szülőnk elkezdett gondolkozni, hogy mi lenne, ha elvégeznék ezt a tanfolyamot és nevelőszülővé válnának ők is, arra nagyon jó volt. De a kapcsolat az megmarad a családok és az intézmények között.

Tehát akkor ez az eredmény, hogy a kapcsolat megmarad.

Ez a cél is. Eleve amikor a toborzást tartjuk, csak olyan családok jelentkezését várjuk az önkéntes csapatunkba, akik vállalják, hogy nem csak egyszer, hanem ami az idejükbe belefér, amilyen módon, de folyamatosan segíteni fogják a gyerekeket. Azért is nagyon fontos hogy egy professzionális csapattal megyünk el az intézményekbe, először egyeztetjük, hogy hova megyünk, kikhez megyünk, hogyan, és mindig van egy önkéntes család találkozó, ahol felkészítjük a családokat, hogy hogyan és miképpen kommunikáljanak a gyerekekkel, hogy hogyan ne keltsenek például olyan hamis illúziót, hogy majd ők örökbe fogadják a gyerekeket vagy hazaviszik őket. Hogy amit megígérnek, ha például azt mondják, hogy majd eljövök még egyszer, akkor azt tartsák be, ha nem, akkor ne mondják. Tehát felkészülten megyünk oda. Viszont az a tapasztalat, most már lassan fél éve tart ez a program, hogy tényleg kialakulnak személyes kapcsolatok a családok és a gyerekek között. Nagyon sok megkeresést kapok, hogy „Judit, jövő héten mennénk le a gyermekotthonba, tudnál szólni az igazgatónak?”, „Judit, mi vinnénk ruhákat, mi ezt vinnénk, mi azt vinnénk”, tehát kezdenek kialakulni személyes kapcsolatok.

Van-e saját személyes kötődése a cigánysághoz?

Természetesen, igen. Fontos elmondanom, hogy nem tudom, mi minek az oka, de tény, hogy mióta én is egy olyan családban élek, ahol volt módom belülről megismerni, hogy mennyire ugyanannyira egyformák vagyunk és mégis mindenki más –az én apósom a száztagú cigányzenekarban dolgozik, ő nagybőgős, az ő apukája alapító tagja volt a száztagú cigányzenekarnak, így hát a férjem révén a mi családunk is cigány– így eléggé a saját bőrömön érzem, habár én nem születtem cigánynak, hogy milyen érzés cigánynak lenni ma Magyarországon.

Négy gyereket mondott, hogy négy gyereke van, tehát akkor ilyen formán a gyerekekre rásüthetik, hogy cigány, ha valaki rosszkedvében pecsétel.

Igen, az emberek észre sem veszik, hogy hogy használják ezt a cigányozást, úgymond kötőszónak, és nagyon meg szoktak lepődni. Például mondok egy példát. Az én kislányom, aki most öt éves, amikor megszületett, egy picit barnább bőre volt, mint nekem. Nem volt nagyon barna, de az fura volt, hogy van egy újszülött kisbaba, aki barna én meg nem annyira. És akkor megkérdezték, hogy szoláriumoztatom-e a csecsemőmet. Ugye nekem van két diplomám, a férjemnek is van két-három, egyébként a férjem a Magyar Televízióban dolgozik és történelemtanár, a húga katona, főtörzsőrmester, amúgy fuvolaművész, az öccse pedig közgazdász, tehát csupa alul iskolázott cigány emberről beszélünk, mondom nagy-nagy iróniával. És akkor mondtam nekik, hogy nem, nem szoláriumoztatom, hanem cigány, akkor komolyan azt hitték, hogy viccelek. Mondtam, hogy nem, tényleg, mire hogy hát nem is látszik rajtam, mondom, az lehet, de lehet, hogy nem én vagyok esetleg a cigány a családban. „Aha, tehát hogy van apukája is, de érdekes!” És akkor rögtön beugrik, hogy a férjem nem néz ki cigánynak (mondjuk Olaszországban mindig olasznak nézik, Spanyolországban meg spanyolnak, tehát azért nem norvég jegyeket hordoz), de mivel értelmiségi, kulturált, késsel-villával eszik, sőt szerintem az átlagnál még talán értelmesebb és nyugodt természetű, így ő nem cigány. De ha mondjuk beöltöztetném mackónadrágba és leküldenénk a vastelepre, akkor biztosan az lenne.

Tehát nagyon érdekes élmény megtapasztalni ezt belülről. Egyébként azt is, hogy mennyire nem különbözőek, és ez egy kis fájdalom a cigányoknak, de talán mint tiszteletbeli cigány elmondhatom, hogy annyira nem különbözünk.

Éppen annyira vannak botlábú cigányok, akik nem szeretnek táncolni –mondjuk itt van rögtön az én férjem, jó, nem botlábú, de nem szeret táncolni–, mint amennyire vannak nagyon jó táncosok, akik nem cigányok. Vannak olyan cigányok, akik botfülűek és vannak olyan nem cigányok, akiknek abszolút hallásuk van. Arról van inkább szó, hogy mi az az irány, az az út, amit megengednek bizonyos rétegeknek, hogy lehessenek. A cigányoknak szerencséjük volt, hogy ezt megengedték hosszú évek óta, hogy ők kiteljesedjenek a zenében, de az összes többi hagyományos munka, mint vályogvetés, satöbbi, ami még az iparosodás előtt volt a cigányok számára mint út, az ugye elfogyott mint munka, ezért maradtak ezek. Ez nem azt jelenti, hogy egy cigány ember ne tudna kitűnő riportot készíteni, vagy ne tudna kitűnő rákkutató lenni, vagy ne lehetne pilóta vagy űrutazó, vagy orvos, vagy tanár, csak családilag nem volt erre lehetőség, és nehéz elindulni, ezt mindenki tudja, hogy én legyek az első a családban. Az első értelmiségi, az első asztalos, az első, akinek már van saját lakása. És én ebben vagyok elhivatott, ezeket az elsőket kitermelni úgymond, akik először meg tudják mutatni, mert nekik sokkal nehezebb.

Nagyon szépen köszönöm Regős Juditnak, hogy nem kevés szenvedéllyel és őszintén beavatott minket a munkájába és a küldetésébe. Köszönöm szépen a hallgatók figyelmét, a felelős szerkesztő E. Román Kata és a zenei szerkesztő, Mári-Szabó Eszter nevében is. Tallián Hédit hallották, legyünk több megértéssel egymás iránt!