A tökéletes ajándék igazi arca

A tökéletes ajándék úgy tökéletes, ahogy van. Vagy kicsit másképp… a lényeg a tökéletesség… így vagy úgy. R. Fonyó Barbara írása.

Pár hónappal ezelőtt írtam egy posztot arról, hogyan látom én a gyerekeimet és mit lát bennük a külvilág. A különbség megdöbbentő volt számomra. A nemrégiben lezárult nagy karácsonyi forgatagban azonban rájöttem arra, hogy ugyanez a jelenség figyelhető meg az ajándékokkal kapcsolatosan is, a tökéletességnek minimum két oldala van és az egyik árnyékosabb, mint a másik, a nézőpont pedig csak attól függ, hogy az ajándékdoboz melyik oldalán állsz.

Amikor úgy érzed, végre megtaláltad a célszemély számára tökéletes ajándékot, még nem is sejted: ez csak a kezdet, mert az, hogy a tökéletesség nem csak egy dimenzióban létezhet, s olyan váratlan helyeken is felbukkanhat, ahol te magad sem számítasz rá, csak az ajándékok kicsomagolása után tárul fel teljes valójában, ahogy a meglepetések igazi arca is. A kérdés csupán az, hogy én el bírom-e viselni ezt a tökéletességet?! Őszintén? Úgy érzem, egyelőre vesztésre állok…, de a hiba valószínűleg az én készülékemben van… vagy nem…

Minden olyan tökéletesen indult. 2016 karácsonyán éreztem először úgy, hogy az ajándékozási listán csak olyan tételek szerepeltek, amelyek minden szempontból tökéletesek voltak… csak egy apró dologgal nem számoltam, hogy én magam viszont nem vagyok az és így az ajándékdobozok felnyitását követő öt percben már azt is megbántam, hogy egyáltalán eszembe jutottak ezek az ötletek, nemhogy még meg is vettem őket.

Íme, az én történetem a tökéletes ajándékokkal és mindennel, ami mögöttük van…

Drón

Nagyfiú hónapok óta másról sem tudott áradozni, mint a drónokról. Hogy mily nagyszerű szerkezetek, milyen trükkökre képesek, mennyi fantasztikus dolgot lehet velük csinálni… annyit beszélt, hogy végül elhittem, amit mondott. Mert mi bajom lehet, ha veszek egy drónt? Tényleg, mi? Az ajándékbontás után kamasz Nagyfiú örömtől(sic!) csillogó szemét látva azt hittem, semmi…

Nos, azon túl, hogy tök mindegy, kicsi-e vagy nagy, kültérre vagy beltérre tervezett-e, ennek a szerkentyűnek öt másodperc sem kell ahhoz, hogy úgy érezd, egy komplett hangyaboly költözött az agyad szürkeállományába és a boly lakói, vagyis minden hangyafi és hangyalány egyszerre lép, mintha attól félnének, hogy nem kapnak rétest estére.

És ha ez nem lenne elég, a kék-piros fényben vadul szikrázó drón olyan sebességgel képes a nappaliból a konyhába repülni, hogy azt még Usain Bolt is megirigyelné, igaz, hogy közben háromszor szaggatja meg az épp arra tévedő embernek látszó lények ruháját és haját (csak remélni tudom, hogy az atlétika királya nem tesz ilyet sem edzés, sem verseny közben, mert menten kiábrándulnék belőle), és közben még grátisz, lábon kihorható szívbajjal is megajándékozza Legkisebbet, aki ebből kifolyólag pár napja már csak behúzott nyakkal és folyton az eget kémlelő szemekkel, ezáltal igen furcsa, leginkább Quasimodóra hasonlító testarttásban mer a lakásban közlekedni…, nos, mi ez, ha nem maga a tökéletes ajándék egy kamasznak, akinek már megszólalnia sem kell, hogy a szülei idegeire menjen és a testvérei piszkálását is elintézi néhány gombnyomással?!

Távirányítós autó(k)

Egyszer már volt és akkor megfogadtam, hogy soha többet nem lesz. De milyen az anyai szív (na, meg az idegrendszer)? Nem bírja elviselni, ha a gyerekeit szomorúnak látja (na, meg persze hallgatni sem kellemes az állandó nyavalygást, hogy bezzeg a szomszéd Pistikének öt különböző távirányítós izéje is van, mert neki csúcsszuperek a szülei, ellentétben velünk, akik ezerkilencszázzal kezdődő születési dátumunkkal nem csak ősküvületek vagyunk, de még zsugoriak is…, na, kösz).

A távirányítású autók az ajándékdobozok kinyitásának pillanatáig egy szinten vannak a drónnal: csillogó gyerekszemek, tuti problémamentesség….

A bajok akkor kezdődnek, amikor rádöbbensz, hogy már így is épp elég kék foltot sikerült begyűjtened tested alsó részeire dackorszakos gyermekednek hála és valami érthetetlen okból nem is vágysz többre. De már késő.  A távirányítású autók ki-, meg és elkerülhetetlenek. Mindig láb alatt vannak, mondjuk ez nem is csoda, hiszen talajközeli közlekedésre tervezték őket… de minek és kik?! Csak olyanok lehettek, akiknek nincs gyerekük.

De hol van itt, kérem, az egy dimenzión – határtalan gyermeki öröm – túli tökéletesség? Hol-hol? Elmondom. Csöng a telefon és meghívást kapsz egy eseményre, amelyre nagyon nem akarsz elmenni, de semmi értelmes indok nem jut eszedbe, amellyel bántó élc nélkül visszautasíthatnád a nagyon szívélyes, de a hátad közepére kívánt invitálást. Ráadásul, te nem szoktál hazudni… soha.. a Mikulásról sem… meg az Angyalról, pláne nem találsz ki kamu sztorikat egy meghívás lemondása érdekében.

Ebben a helyzetben csak egy ugrás a telefonnal a kezedben a nappali közepére és a következő pillanatban már csattan is a vijjogó rendőrautó a bokádba – esetleg, ha a meghívó fél nagyon türelmetlen a válaszra várva, akkor igazi hősként, önként és dalolva, simán rálépsz az egyik járműre… hidd el, a várt hatás így sem marad el -, a torkodból feltörő hangokat hallva a vonal másik végén a meghívó fél maga mondja le az invitálást… és még hazudnod sem kellett. Tökéletes megoldás? Perfekt. Én szóltam.

Térbeli bolyongó labirintus

A szülőség nagyon nagy felelősséggel jár. Folyamatos készenlét, figyelem. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületik a gyereked, állandóan azt lesed: rendesen fejlődik-e, minden fejlődési szakasz megvolt-e az életében, nincs-e elmaradása valamilyen téren. Ha észreveszed, hogy valami hibádzik, igyekszel tenni ellene, fejlesztő játékokat adsz a kezébe, amelyek miközben szórakoztatóak, láthatatlanul fejtik ki hatásukat.

A térbeli bolyongó labirintus pont ilyen. Miközben fejleszti a kéz és a szem koordinációs képességeit, az agy koncentrációs területeire is hatással van… ez már így önmagában tökéletes. Ha még azt is hozzávesszük, hogy gyermekeim szókincsét is bővíti… nos, az a tipikus non plus ultra.

Kár, hogy olyan szavakkal, amelyekről korábban azt sem tudtam, hogy léteznek… vagy tudtam róluk, de soha ki nem ejtettem volna őket a számon… bezzeg, most, hallom is, mondom is, amikor öt perc alatt immáron huszadszor esik le a pálya ugyanazon pontjáról az a hülye golyó…, és ha már a non plus ultra eseténél tartunk, akkor meg kell említenem a sztereó hangzást is: vagyis, hogy Legkisebb lelkes papagáj módjára utánozza a korábban soha nem hallott, de általa nagyon viccesnek tartott szavakat és jól láthatóan nagyon igyekszik alaposan a memóriájába vésni őket, hogy majd a kellő pillanatban az óvodában a társaira és a óvónőkre zúdítsa azokat. Kell-e tovább magyaráznom?! Ez maga a NAGYBETŰS tökéletesen idegesítő és káromkodást fejlesztő ajándék.

Bluetooth hangszóró

Az embernek a gyerekei egészségénél kevés fontosabb dolog van. Én is mindig nagyon aggódom, ha betegség üti fel a fejét nálunk, mert nagyon rossz látni a gyerekeim gyengeségét, elesettségét, miközben felemészt az aggodalom. Mivel egy gyerekkori betegség következtében nem tökéletes a hallásom, ezért ez nekem kiemelten fontos terület, nagyon vigyázok, hogy a gyerekeimet ne érje felesleges halláskárosodás.

Ugyanakkor a zenehallgatás meg fontos… arra most ne térjünk ki, hogy milyen eltérések vannak az általam, Férj által és a gyerekek által jónak titulált zeneszámok terén…, de annyit azért elárulok: nagy, nagyon nagy. Középső évek óta nyúz egy MP4 lejátszóért, mert a nagyoknak van és egyébként is… Én viszont nem akartam neki venni, de ő meg csak azért sem tágított. Így történt aztán, hogy a jó eséllyel halláskárosodáshoz vezető, közvetlenül a fülbe ordító kütyü helyett egy bluetooth hangszóró figyelt a csomagjában a karácsonyfa alatt. Ami azóta hozzánőtt… bekapcsolt állapotban.

Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem egy lakásban élnénk, akkor akár ez lehetne a világ legtökéletesebb ajándéka…, de így?! Ráadásul, ha végre talál egy jó (nekem jó) számot a rádióban vagy a feltöltött lejátszási listán, akkor gyorsan átugorja, hogy aztán soha vissza ne találjon oda és közben – legnagyobb szerencsénkre – meghallgathatjuk ezredszerre is a Happy-t meg az Avicii összest, mert azokra bármikor rátalál, akárhova is kalandozott az éterben a hangszóró tetején lévő gombok nyomogatásával. És hogy miért ez a legtökéletesebb ajándék az összes közül: mert nem merül le olyan gyorsan, mint a drón és a távirányítású autók, nemcsak csúnya magyar szavakat tanulnak általa/belőle a gyerekeim, hanem immár nemzetközi a tudásuk és ráadásként erősíti a gyerekeimben a testvéri összefogást velünk szemben, mert ha véletlenül sikerül is kikapcsolnunk, akkor mindig ott terem valamelyik az öt közül, aki máris visszaállítja az eredeti állapotot és ebben a helyzetben nagyon is igaz, hogy sok lúd disznót győz…

Tanulság

Mondhatnám azt, hogy a gyerekeim csillogó szeme mindent megér… mondhatnám és mondtam is, amikor végre megtaláltam a füldugóimat, a bokavédőimet stb. a karácsonyfa rejtekében. Tanulság? A tökéletes ajándék definíciója nem lehet tökéletes egy olyan világban, ahol én, a leszármazottaim és az ajándékok egy térben és egy időben egyszerre létezünk. De azért jövőre sem csak könyvet fognak kapni… csak hamarabb szerzem be a számomra tökéletes védőfelszereléseket.

A cikk másodközlés, eredeti változatát Barbara oldalán, a Mom With Five blogon érhetitek el.