Nem történt semmi

0
660
teenadvice.about.com

Gyerekként nem voltam tisztában azzal, hogy mit teszek. Nem járt a fejemben más, csak hogy ne engem, kérlek, csak engem ne! Felnőttként már másképp csinálnám. De túl késő bocsánatot kérni.

Minden úgy zajlott azon a napon is, ahogyan máskor. A délelőtti tanítás után az iskola udvarára mentünk levegőzni. Ahhoz már túl nagyok voltunk, hogy fogócskázzunk vagy bújócskázzunk, ahhoz viszont még túl kicsik, hogy valami értelmesnek és hasznosnak tartott dologgal üssük el az időt. A tanárnők nem foglalkoztak velünk, ültek a padon és napoztak, közben talán receptekről és ruhákról beszélgettek. Ezért egy idő után az a szokás alakult ki az osztályunkban, hogy az udvar egyik távoli csücskébe mentünk, és a kerítés kőpadkáján sorakoztunk fel, mint a madarak és vártunk. Közben beszélgettünk mindenféléről, ami éppen eszünkbe jutott. Az utolsó negyed órában már igazán nem tudtunk mit kezdeni magunkkal és ilyenkor jött a „kibeszélés”. Ekkor a közülünk legmenőbbnek tartott lány „kinézett valakit” (aki általában semmi különöset nem csinált, csak mondjuk arrafelé sétált) és csúfolni kezdte. És bizony, nagyon-nagyon tehetséges volt ebben. Olyannyira, hogy mi, akik hallgattuk, nem mertünk ellentmondani neki. Mindannyian féltünk, ha szembeszállunk vele, mi leszünk a következők. Ha nem bólogattunk vagy hümmögtünk a csúfolódás közben elég meggyőzően, előfordult, hogy hirtelen mi váltunk a gúnyolódás céltáblájává.

Ezen a napon is ott ültünk a kőpárkányon, ahogyan mindig, és vártuk, ma kin csattan a csúfolódás ostora. Nem is kellett sokáig várnunk, mert a húgom és a barátnői éppen arrafelé játszottak és a labda az udvarnak pont abba a csücskébe gurult, ahol mi ültünk. Egy szemüveges lány futott érte, könnyedén lehajolt és felvette. Ennyi pont elég volt.

– Látjátok ezt a kis pápaszemest? Szörnyű. Okulárés! Ha én így néznék ki, inkább zsákot húznék a fejemre, minthogy így jöjjek suliba!

A lány egy pillanatig habozott, a szemüvege fölött rám nézett és várt. Majd megfordult és visszaszaladt a többiekhez. Odaadta nekik a labdát, de már nem állt be játszani, csak leült a fűbe.

– Hé, ez nem a húgod barátnője volt? – szegezte nekem a kérdést hirtelen az osztálytársnőm.

Meg sem tudtam szólalni, csak az cikázott a fejemben, hogy ha azt mondom, hogy nem ismerem, akkor hazudnék. Igaz, hogy nem ő volt a húgom legjobb barátnője, de párszor már járt nálunk, egyszer vacsorára is ott maradt. De ha azt mondom, hogy igen és tulajdonképpen kedves lány, akkor biztosan én leszek az, akit kigúnyolnak. Miközben ezen gondolkodtam, éreztem, hogy sürget az idő, válaszolnom kell.

Pechemre a húgom éppen ekkor jött oda hozzám és megkérdezte, hogy megvárom-e őket a napközi után.

– Na mi van, mész a rondaságokkal haza? – vetette oda az osztálytársnőm, mintha csak megérezte volna, hogy mennyire kellemetlenül érzem magam

– Nem, menj, akivel akarsz! – sziszegtem a fogaim között a húgomnak.

És nagyon dühös voltam. Nem a húgomra és nem is az osztálytársamra.

Nem hagyott nyugodni, ami történt és este, lefekvés előtt átmentem a testvérem szobájába és leültem az ágyára.

– Te, mi történt? – kérdeztem tőle, ő meg tüntetően a fal felé fordult és a hátát mutatta.

– Bunkó vagy. – válaszolta tömören.

– Tudom, de mit tehettem volna, tudod, hogy milyen… – próbáltam mentegetőzni. Bár inkább magamat próbáltam meggyőzni arról, hogy egyszerűen képtelenség ilyenkor mást cselekedni.

– Sírt, tudod, sírt, mert annyira kegyetlenek vagytok! Igen, te is! Mert nem szóltál közbe, csak szégyellted, hogy ismered, meg engem is! – fordult meg és vágta felém indulatosan a szavakat.

Igaza volt.

Tegnap – húsz évvel később – a boltban újra találkoztam vele, amikor megláttam, ahogyan válogat az almák között. Már nem volt szemüveges. Közelebb mentem hozzá, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg ő az. Ő volt. Úgy éreztem, itt az idő. Odaléptem hozzá, és éppen meg akartam szólalni, amikor a kosaram megbillent és a tetején lévő rúd szalámi legurult, pont a lábára. Könnyedén lehajolt és felvette.

– Bocsánat. – suttogtam alig hallhatón.

Egy pillanatig habozott. – Igazán nem történt semmi. – Majd megfordult és elindult a pénztár felé.

Nem tudom, hogy felismert-e.

De én a kék szemeire örökké emlékezni fogok. Arra, hogyan néztek rám.

Ja, és azt elfelejtettem mondani, hogy egy éve már szemüveges vagyok.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ