Amikor megszületünk, egy olyan világba érkezünk, ahol már legalább ketten vannak. Sokáig ez a világ lesz a mi tökéletes helyünk. Idővel, amikor nyújtózunk egyet, már szűknek érezzük a teret és szélesítgetni kezdjük. Ebben a nagy munkálkodásban aztán rövidebb és hosszabb ideig összekapcsolódunk másokkal, míg végül megtaláljuk azt, akivel mindig egymás kezét akarjuk fogni. Egy darabig ketten nyújtózunk ebben a világban. Később viszont úgy döntünk, itt az ideje, hogy másnak is helyet adjunk benne. Aztán amikor megérkezik, úgy érezzük, most jó minden, mindenki elfér és a világ így kerek.
Ma reggel arra keltem, hogy a kislányom felmosolyog (ezt az igét Boró hozta magával, nagyjából annyit jelent, hogy egy alvó emberre addig mosolygunk, amíg az fel nem ébred), átgurul az ágy rám eső felére Anyától, és nagykifli-(egészen)kiskifliben lustálkodtunk még vagy negyedórát.
A múlt héten hasznos és elengedhetetlen tudásra tett szert a sarj, megtanítottam nyelvet nyújtogatni. Mivel ő még nem ismeri a társadalmi hátterét, így csak egy elképesztően aranyos tükrözés az egész, a mi közös játékunk. Anyának ezt nem csinálja.
Már megállás nélkül karattyol a saját kis nyelvén, de még élénken él bennem az a hónapokkal ezelőtti pár perc, amikor a “BA-BA, MA-MA, PA-PA” gyakorlókörben a poronty csodálattól elkerekedett szemekkel figyelt rám, és a kis száját tátogatva próbálta utánozni, amit csinálok. Többször csapott már mellbe durván a gyermeknevelés és a mintaadás felelőssége, ez egyike volt azoknak a pillanatoknak.
Mondhatjuk tehát, hogy bár szoptatni nem tudok, megvannak az “apapillanataim”. Ezek azok, amik átsegítenek a mélyponton akkor, amikor épp bántólag hat a sarjra, hogy nem vagyok eléggé Anya.
A fogzási rohamok valóban szörnyűek, ahogy azt is rossz látni, amikor nem ér oda időben az ember és elesik a poronty. Viszont szerencsére Borónak semmi komolyabb baja nem volt eddig, és kiskutya üzemmódban a fogzást is jól viseli, a rohamokat leszámítva. Nagyon nagy szerencsénk van ezen a téren. Az alvás meg, hajjaj… Na abba bele se kezdek, mert úgyse hinné el senki.
Szintén ma történt, hogy nézegettem a polcon a sok „elsőgyerekes” könyvet, amelyeknek a felét sem olvastuk el félig se. Kezdetben minden bukihoz, pelenkacseréhez, lélegzetvételhez felcsaptuk őket, aztán valahogy kikoptak a kezünkből. Megtanultunk jópár dolgot, megegyeztünk egy-két másikban, a többit pedig az ösztöneinkre bízzuk. Amíg a sarj ennyit kacag és mosolyog, amíg bátran felfedez és kedvesen ismerkedik, azt hiszem, jól csináljuk.
Minden héten van egy “későnjövős” napom, amikor csak vacsora és fürdetés után érek haza, hol altatásra, hol altatás után, ha a sarj korán dől ki. Ezen a héten arra érkeztem későn, hogy a poronty a fürdés utáni öltöztetésből meglógva (eddig semmi különleges nincs a sztoriban, mindig meglóg az öltöztetés elől), a kalózos pelusát riszálva ezerrel mászik felém, miközben vigyorog, mint a vadalma. Amikor hozzám ért, felkapaszkodott és átölelt. Minden fáradtságom elolvadt.
Boró megérkeztével úgy érzem, én is a helyemre kerültem. Azt hiszem belül valahol mindig arra készültem, hogy férj és apa legyek. Tanúként szólítom az ovis és általános iskolás lányokat, akikkel papás-mamást játszottam, de a nevüket sajnos elfelejtettem már. Bocsi csajok.
Szerző: Kepes-Végh Ádám
Forrás: Apávávált blog
Vélemény, hozzászólás?