Miért olyan nehéz megszabadulni egy elmúlt barátság emlékétől?

0
345
www.huffingtonpost.ca

Egy jó barát ritka kincs, hiszen a barátokat nem az elválaszthatatlan rokoni kapcsolat, hanem a kölcsönös szeretet és elfogadás köti össze és igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha van olyan, akit jó barátunknak mondhatunk.

De mi van akkor, ha csalódunk egy barátban? Ha valami végleg megváltozik, és többé már nem tudunk szeretettel, sőt jóérzéssel sem rágondolni? Hogyan lehet megszabadulni egy barátság keserű utóízétől?

Vigyázat, a cikk megtörtént eseten alapszik!

Még az általános iskolából ismertem őt. Már nem emlékszem, hogyan barátkoztunk össze, mint ahogyan arra sem, miként lettünk legjobb barátnők, egyszerűen csak így alakult és kész.

Rengeteg mindent csináltunk együtt az iskolában és az iskolán kívül, ha néha megengedte a tanárnő, egymás mellé ültünk a padban, az pedig teljesen magától értetődő volt, hogy együtt mentünk táborozni, és a nyár többi részében – ha éppen nem voltunk otthon – levélben tartottuk a kapcsolatot. Talán mindmáig valahogyan így képzelem az igaz barátságot. Szerettük és megértettük egymást, nem voltak titkaink.

Aztán végzősök lettünk és megfogadtuk, hogy az utolsó évet még megpróbáljuk kihasználni, ki tudja, mit hoz a jövő tanév. És ekkor még nem tudtam, hogy a változás már közelebb van, mint gondolnám.

Nem tudom, mi történt, de azt tapasztaltam, hogy őt egyre jobban kezdte érdekelni, hogy a népszerű lányokkal barátkozzon. (Én sem voltam kirekesztett, nem voltam a perifériára szorítva, de egyáltalán nem izgatott, hogy ki melyik „kasztból” való, ki hogyan öltözködik, kinek csapja több fiú a szelet…) Erősen sminkelni kezdte magát, befestette a haját, hétvégente diszkókba járt az idősebb barátnőivel, akikkel cigiztek és az időjárással cseppet sem kompatibilis ruhákba öltöztek. Bekerült a menők közé. Ezzel párhuzamosan egyre kevésbé érdekeltem én, egyre több időt töltött azokkal, akik istenítették és dicsérték őt, kis holdudvart alakított ki maga körül, akik minden pillanatban lesték, mit tehetnének érte és azért, hogy bevigye őket a menő lányok zárt, arisztokratikus társaságába.

Így telt el a tanév és azt gondoltam, hogy a szokásos nyári táborban majd több időt tölthetünk egymással. Nem így lett.

Abban az egy hétben messziről néztem, ahogyan méhkirálynőként tündökölt a rajongó lányok gyűrűjében, hangtalanul tűrtem, ahogyan az ebédlőben leült az én helyemre, mert az övé vizes volt, szótlanul vettem tudomásul, hogy azt a számot, amit rongyosra hallgattunk együtt, ma már cikinek és lejárt lemeznek bélyegzett. Nem értettem, hogyan lett most minden más. Azt gondoltam, hogy már nem vagyok elég jó neki.

A tábor utolsó napján egy fiú elkérte a telefonszámom, majd a szünidő utolsó napjaiban találkozgatni kezdtünk, mert a barátnőm alig ért rá. A sokak által csak Don Juan-nak hívott srác udvarolni kezdett nekem, de hiányzott belőle az a plusz, amitől ez szerelem lett volna.

Így telt el az utolsó közös nyár. Szeptemberben mindketten máshol folytattuk a tanulmányainkat, és bár kezdtem érezni, hogy az új ismerősök miatt egyre kevesebbszer keres engem, a gólyabáljára elhívott. Megbeszéltük, hogy hétkor fogunk találkozni a bejárat előtt. Mikor odaértem, már mindenfelé csoportokban gyülekeztek a barátok, évfolyamtársak, ismerősök. Én pedig álltam ott egyedül, és csak néztem jobbra-balra, kerestem őt a tömegben, hátha meglátom. Fél órás késéssel érkezett, láthatóan feldúltan és rossz hangulatban, és ez az egész este nem változott, alig szólt hozzám, én pedig alig vártam, hogy hazamehessek. Nagyon kellemetlenül éreztem magam.

Utána hosszú csend következett, mint ama bizonyos vihar előtt és éreztem, hogy nincs minden rendben.

Egyik hétvégén nagyobb baráti rendezvényre voltam hivatalos, és egy kevésbé közeli barátommal megbeszéltük, hogy mivel egyfelé lakunk, útközben találkozunk és együtt megyünk az összejövetel helyszínére. Már majdnem odaértünk, amikor azt mondta, hogy álljunk meg egy kicsit, mert szeretne nekem mondani valamit. A barátnőm azzal a fiúval fog érkezni, akivel én járok, és csak szól, nehogy jelenetet rendezzek. Felkavarodott a gyomrom és hányingerem lett, izzadni kezdett a tenyerem és őrülten dörömbölt a szívem, miközben alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Most mit tegyek? Forduljak meg és menjek haza? Vagy vonjam kérdőre? Csináljak jelenetet?

Nem is tudom, hogyan tettem meg a hátralévő utat, mintha bezártak volna egy üvegpalackba, minden olyan homályos és opálos lett körülöttem. Mikor odaértem, még nem voltak ott. Csak leültem egy székre és bámultam magam elé, azt is alig vettem észre, hogy beszélnek hozzám.

És mivel az élet a legjobb filmrendező, fél óra múlva megjelentek kéz a kézben a legjobb barátnőm és a barátom. És én csak ültem ott szomorúan és megalázottan, úgy éreztem, hogy minél kisebbre kell összehúznom magam, hogy ne is vegyenek észre.

Nem szólt hozzám, én pedig nem is tudtam, mit mondjak neki.

Később, a fiú felhívott, hogy tisztázzuk a dolgot. Elmondta, hogy sajnálja, és nem is tudta, hogy azon a találkozón ott leszek, mert akkor a világért sem jött volna oda, és azért se haragudjak, hogy már a gólyabál előtt összejöttek. (Ekkor esett le, hogy mi volt a barátnőm késésének az oka…) Igazából semmit sem éreztem vele kapcsolatban. Mivel nem tetszett nekem, a formális szakítás sem viselt meg.

Csak a barátság vége.

Még néhányszor megpróbáltam tisztázni a barátnőmmel, hogy miért történt ez így, miért nem mondta el, hogy tetszik neki a fiú, és hogy nekem milyen rosszul esett a viselkedése, a beszélgetések alatt nem is figyelt rám, úgyhogy egy idő után nem kerestem többé. Nem volt értelme.

Aztán pár éve ismerősnek jelölt egy közösségi oldalon. Visszajelöltem. Hiszen ismerem. Vagy mégsem? Miközben látom, hogy miket posztol magáról, azon gondolkodom, miért van bennem még mindig fájdalom? Miért is nehéz elengedni ezt a rossz emléket?

A lezáratlanság miatt? Mert úgy éreztem, átvertek? Mert attól kaptam rosszat, akitől nem számítottam rá?

Vagy mert volt valaki, aki szeretett és akit szerettem?

Rájöttem, hogy a barátság, a szerelem, a rokoni kapcsolatok valójában testvérek, még ha olykor távoliak is. Hogy mindegy, hogy a szüleid, a házastársad vagy a barátod bánik veled rosszul, nagyon nehéz megszabadulni egy régi kapcsolattól, megbékélni egy régi rossz emlékkel, túljutni a régi beidegződéseken.

Mert szeretni valakit felelősség, utána nem lehet csak úgy hátat fordítani neki, semmibe venni, magyarázat nélkül lelépni.

Mert barátnak lenni felelősség.

 „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.” (József Attila)

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ