Apává lenni, válni, születni… Most melyik is? Mikortól „indul” az apaság? Ha megjelenik a két csík a teszten, ha már érezitek, hogy mozog, esetleg, ha megszületik vagy kizárólag akkor, ha már lehet vele játszani? Netán ez az egész hülyeség, mert apának születni kell és kész?
És mit gondol erről egy apa?
Megmondom őszintén, nekem nehezen indult. Magányosan. Borót terveztük, vártuk, ezerszer elképzeltük, és mégis váratlan hirtelenséggel érkezett. Kevésavíz. Piciababa. Szivárog. Nemisszivárog. Mostműtét. 24 órán belül. Mégsem. Mégis. Menjenek át egy másik kórházba, ott van koraszülött osztály. Basszus még nem vagyok kész erre, meg a lakás sincs befejezve, ezen felül pedig én azt hiszem, erre nem vagyok még kész. Nem ez volt a terv (ruhája is alig van, koraszülöttre pedig nem készültünk… ki készül?)
Egyszer csak ott találtam magam egy idegen kórházban, Anyát berántották a szülőszobába, én pedig kint maradtam a kétségeimmel és az aggodalmaimmal. Orvosok be, orvosok ki. Nővérek be, nővérek ki. Senki rám sem néz. Hangfoszlányok. Sír? Nemsír? Kéremnekopogjanak… Nem tudom pontosan mennyi idő telt el így, nagyjából másfél óra, de azt tudom, hogy őrülten nehéz volt. Pláne egyedül, pláne, hogy sajnos én hajlandó vagyok két dolog közül a rosszabbikra gondolni. Szerettem volna, ha valaki legalább egy félmondatot felémdob, hogy most akkor A vagy B. Nyilván erre nem volt idő. Szakmailag. Talán emberileg sem. Mikor végre beengedtek, és megtudtam mi a terv, megnyugodtam. Végre tudtam, mire készüljek.
Aztán persze az a terv is borult, és koraszülött-apuka lettem (koraapa), de az közel sem volt olyan rossz, mint a bizonytalanság. A műtét rendben ment, a műtősnővérek átparancsoltak a keltetőbe, bőrkontakt, mese, ének, ismerkedés. Apavagyokbasszus. Felvásároltam 3 boltnyi ruhát. Rózsaszín tütüs bodyt is („azénlányomnemleszhabosbabospink”), kicsit nagy, de majd belenő.
Nem tudom, hogy a koraapaságom miatt, vagy mert Boró olyan pici volt, hogy attól tartottam összetöröm, ha a nagy lapátkezeimbe veszem, esetleg a vendégáradat miatt, amitől néha azt éreztem, hogy nem férek oda a gyerekemhez, vagy az első hónap átmeneti lakáshelyzetéből óhatatlanul fakadó bizonytalanság miatt (Anya édesanyjánál kuporogtunk míg a saját fészkünket újítottuk fel), de nekem egy jó egy-másfél hónapig tartott, mire istenigazából elkezdtem megélni az apaságom.
Nem mintha az óvó és segítő reflexek ne lettek volna meg az elejétől. De nekem kellett a privátszféra, hogy ráhangolódjak, egy kis anyag a gyerekbe, hogy tartani merjem, és idő, hogy Ők is beengedjenek. Aztán amikor szilveszterkor, már a saját családi fészkünkben, a himnuszt pezsgő mellett pocakfájós sírással kísértük, valahogy minden a helyére került.
Borónak én vagyok a legjobb apja, akármilyen apa vagyok. De én szeretnék jó apja lenni, és nálam ehhez az ösztönök kevésnek bizonyultak. A kezdet kezdetén kicsit beragadtam a startnál. Szerencsére ezt azóta behoztam. Minden tanulható. Az apaság is.
Szerző: Kepes-Végh Ádám
Forrás: Apávávált blog
Vélemény, hozzászólás?