Ó, azok a nyolcvanas (és kilencvenes) évek!

0
291

A napokban ügyintézés kapcsán az első lakásunk környékén jártam, ott ahol a gyerekkorom nagyrészét töltöttem. Régen nem sétáltam arra és ahogy haladtam beljebb és beljebb a gyerekkorom színfalai között, kezdtek bevillanni azok a tipikus jelenetek, amelyek ezen díszletek árnyékában játszódtak.

1. Bandázás a játszóterek környékén

Én nem tudom, hogy ki és miért, de jó ötletnek találta, hogy a lakótelepek játszóterének közelébe építsenek beton pingpongasztalokat. Azt sem tudom, hogy valaha használták-e eredeti céljukra, mi afféle „banda-territórumnak” tartottuk ezeket a placcokat. (Ugyanis minden baráti-haveri társaságnak megvolt a saját pingpongasztala és annak elfoglalása párbajra való felhívásnak számított.) Az iskolás haverokkal a megbeszélt időben, suli előtt, suli után, suli helyett általában itt verődtünk össze, lányok-fiúk vegyesen, a hatodikosoktól a nyolcadikosokig mindenki itt volt, akivel szívesen múlattuk az időt, akikkel összetartozunk. A pingpongasztalok azért voltak különösen jó találkozási pontok, mert rájuk lehetett dobni a marha nehéz iskolatáskákat, a lányok felülhettek rá és kacéran lóbálhatták a lábukat a fiúknak, akik pedig szinte sosem ültek le, ha nagyon elfáradtak, akkor is inkább nekitámaszkodtak az asztal szélének.

Imádtam a pingpongasztaloknál lenni, ami olyan volt, mint az óvodásoknak a játszótér, ez az iskolások szocializációs helye volt. Miközben dumáltunk és idétlenül röhögcséltünk, valaki mindig elszaladt a sarki zöldségeshez szotyiért, amit aztán együtt rágcsáltunk és persze a héját szétköpködtük az asztalok körül, természetesen az ottlakók legnagyobb örömére, akik az elhízott pincsikutyájuk sétáltatása közben ordították le a hajunkat (egyébként jogosan), hogy ne szemeteljünk és „Hogy milyenek ezek a mai fiatalok!?”. Mi persze leplezve szégyenünket és zavartságunkat csak tovább nevetgéltünk.

2. Vásárlás a kisboltokban, a közértekben, az ABC-ben, a trafikokban

Abban az időben még nem volt lehetőségünk arra, hogy elmenjünk egy plázába vagy bevásárlóközpontba, mert ilyenek nem nagyon voltak. (Oké, pont a közelünkben volt a Sugár, ami valami mini-plázának vagy bevásárlóközpont-prototípusnak tekinthető.)

Viszont a lakótelepünk környéke egy nagy szabadtéri pláza volt, mert tudtuk, hogy melyik részén érdemes húst venni, hol jó a zöldség és melyik bolt van annyira messze, hogy ne bukjunk le, amikor cigit akartunk venni, miután eldöntöttük, hogy kipróbáljuk ezt a felnőtt szokást.

Tehát sok kisebb boltocskában vásároltunk ezt-azt, és az eladók egy idő után már jól ismertek minket (ezért kellett cigiért a kerület másik végébe menni).

Nekem például a körzeti orvos rendelőjéhez közeli „mindenes bolt” és környéke volt a kedvencem. Betűs csokival, Pez cukorkával, cigirágóval, pattogós labdával, autós kártyákkal, kvarcjátékokkal és egyéb szuper cuccokkal volt tele ez a trafik, ahová rendszeresen elmentünk, hogy „egyet válasszunk”, ha például egy betegség után gyógyultnak nyilvánított a gyerekorvos vagy ha az óvodában, iskolában valami jó dolgot csináltunk, jó eredményt értünk el, de olykor az is előfordult, hogy semmi apropó nem volt, csak tettünk egy kanyart a kisbolt felé.

Általában miután kijöttünk a trafikból és tömtük magunkba a zsákmányt, átsétáltunk a mellette lévő állatkereskedéshez, ahol először csak az ajtóból lestünk befelé, majd miután az eladó megengedte (és mindig megengedte!), bent is körbenéztünk, pedig tudta, úgy sem veszünk semmit, ami inkább anyán múlt, nem rajtunk.

A másik rendszeresen látogatott úti cél azután került fel a térképünkre, miután iskolások lettünk. Ekkortól bevált szokássá vált nálunk, hogy a tanévzáró után az egész család közösen elment az iskolához közeli fagyizóba. (Ahogy odaértünk, persze láttuk, hogy másoknál is ez a bevált szokás.) De akkor még nem lehetett mindenfelé fagyit vagy jégkrémet venni, ezért mindig kiálltuk a sort, a várakozás közben pedig alsósként eldicsekedtünk a bizonyítvánnyal meg az ajándékkönyvvel, felsősként persze már hülyeségnek tartottuk ezeket, mert a szorgalmasak és tanulósak általában stréberek voltak és senki sem szerette, ha a többiek pedálnak gondolták. A szülők beszélgettek, mi meg azon imádkoztunk, csak el ne fogyjon a csoki, mire sorra kerülünk. Általában elfogyott és mást kellett választani. De szerintem olyan sok különbség nem volt az ízek között, szóval hamar megbékéltünk és a délutáni napfényben „fehér blúz, sötét alj”-ban sétáltunk hazafelé, és marhára büszkék voltunk magunkra, hogy milyen nagyok vagyunk, és ami még jobb, kezdődik a jól megérdemelt vakációóó!

3. Mozizás otthon

Régen, ha este mozizni akartunk, na akkor nem igazán tudtunk. Illetve tudtunk, csak akkor még nem DVD-nek meg Blue-raynek hívták, hanem diafilmnek anya és apa 5.1-es szinkronjával.

Öcsémmel fürdés után ott ültünk a panellakás kisszobájának ajtaja előtt a fotel párnáin és vártuk, hogy anya befűzze a filmet a vetítőbe. (Mert senki másnak nem volt szabad kezelnie, nehogy megégessük magunkat.)

Később aztán kezdett elterjedni a videolejátszó, egyre több családban, baráti társaságban volt valakinek videója, amin időnként a hangalámondásos filmeket néztük. Aztán gombamód kezdtek szaporodni a videotékák, ahonnan 2-3 napra lehetett kölcsönözni a filmeket. Mi apuval rendszerint péntek délután mentünk a tékába, mert így csak hétfőn kellett visszavinni a kazettát. Emlékszem, az öcsémmel ketten választhattunk egy filmet a kijelöltek közül és általában szombaton késő délután néztük meg.

A videotéka volt számomra az első olyan mérföldkő, amin éreztem, nekem is van kis élettörténetem, mert ez volt az első olyan dolog, ami az én életemben jött létre, ami még nem volt előttem, és hogy ez valami modern, haladó dolog volt, az csak hab a tortán. Ahogyan az is, hogy az öcsémmel hamarabb megtanultuk kezelni a videót, mint anyu, és iszonyúan büszkék voltunk magunkra.

Mondanom sem kell, hogy amikor megkaptam az első okostelefonomat, na akkor úgy éreztem magam, mint anyu a videóval. 🙂

4. A közvilágítás hatása a hazamenetelre

Mivel akkoriban nem volt még mobiltelefon (vezetékes se nagyon), és kevés gyereknek volt órája (és azokat kedvünk szerint lehetett előre vagy visszaállítani), szinte mindenkinél az volt a szabály, ha felkapcsolják a villanyokat az utcán, el kellett indulnunk haza (ennek télen kevésbé, nyáron inkább örültünk). Persze, mondanom sem kell, hogy rendszerint a lámpakapcsolás táján kezdett izgalmasabbá válni a beszélgetés a pingpongasztalok körül, akkorra kezdtek a fiúk is felbátorodni és szerelmet vallani és mindig volt egy lány, akinek később kellett hazamennie, mint nekünk és mellette pisisnek éreztük magunkat.

Szóval, ahogy lehetett, húztuk az időt, de 15-30 perccel a lámpák felkapcsolása után nem volt mese, el kellett indulni haza. De előtte megbeszéltük, hogy holnap egy órával hamarabb találkozunk, mert akkor talán lesz időnk megbeszélni mindent, amit akartunk.

Tehát, útban hazafelé a barátnőkkel, akik a szomszédos lépcsőházakban laktak, gyártottuk a magyarázatokat, hogy miért értünk sokkal később haza. Iszonyatosan kreatívnak és furfangosnak éreztük magunkat, amikor anyunak azt mondtuk, hogy „a pingpongasztaloknál biztosan később kapcsolják fel a lámpákat”, „ott, ahol voltunk, pont kiégett a villany és így nem vettük észre, hogy indulnunk kell”, „haza kellett kísérnünk a Timit, mert focizás közben elesett és nehezen tudott járni” és hasonlók.

5. Reggeli séta az iskolába

Mi egy tízemeletes panelban laktunk és a környéken szinte csak ilyen épületek voltak. A magasházak, az akkori idők “felhőkarcolói” egy játszóteret öleltek körbe, aminek a bal felső sarkában találkoztunk minden reggel a barátnőimmel, hogy együtt menjünk iskolába. (Akkoriban még alig volt valakinek autója, szóval senkit sem fuvaroztak a szülei a suliba és a táskánkat sem vitte helyettünk senki.)

Általában valakire mindig várni kellett, de ezt az időt használtuk arra, hogy lemásoljuk a házit, kibeszéljük X-et vagy Y-t, irigykedve megdicsérjük egymás új ruháját, cipőjét, vagy úgy tegyünk, mint akik nem veszik észre a fiúkat, akik ezt természetesen nem hagyták annyiban és az egész lakótelepet felkeltve vihogtak és a nevünket ordították, miközben a tornazsákjukkal ütögették egymást.

Miután megérkezett az aznapi későn kelő, elindultunk a suliba, majd a „nagyfánál” bevártuk a másik lakótelep felől érkezőket, végül pedig az iskola előtti pingpongasztalnál lett teljes a létszám. És képesek voltunk minden egyes állomáson megállni és megvitatni azt a rengeteg dolgot, pletykát, sztorit, ami az akkori életünket kitöltötte.

6. Liftezés

Szinte minden osztálytársam többemeletes házban lakott és elkerülhetetlen volt, hogy itt-ott liftezzünk. Felénk a piros lift volt a divat, de már nem az a régi, kézzel becsukom az ajtót fajta, hanem automatikus volt az egész.

Én szerettem liftezni, először még jó volt megnyomni a gombot, amit viszonylag sokára értem el (mert a 9.-en laktunk és nem tartozom a magasak közé), később viszont az olvasás kötötte le a figyelmem. Szerettem nézegetni a piros festékbe karcolt „Metallica”, „Hajrá Fradi”, „Szeretlek Évi” (később „Szeretlek Évi”), a „Hülye Tibi” feliratokat, mert tudtam, hogy ki karistolta bele a falakba kulccsal ezeket az üzeneteket. A liftek voltak az akkori közösségi oldalak, a falak pedig a hírfolyamok, ahonnan aktuálisan le tudtad követni, kivel, mi történik. És a naprakész információdömpingben csak akkor támadt némi zavar, amikor elromlott a lift és hetekig lépcsőzni kellett. Ekkor vagy a reggeli meetingen tárgyaltuk ki a híreket vagy a lépcsőház falain megjelenő és elszaporodó feliratokból kellett összerakni, mi történik a nagyvilágban. És mivel mi, ahogyan említettem, a 9.-en laktunk, elég sok információhoz jutottam és tájékozottságban simán lepipáltam az 5.-en lakókat.

7. A könyvtárba járás

Néhányan emlékezhetnek még rá, hogy létezett egy internet előtti korszak, amikor még nem volt minden háztartásban (jó, egyben sem) szélessávú net meg hasonlók. Így általában könyveket olvastunk, amiket gyakran a könyvtárból kölcsönöztünk ki.

De akkor még a középületekben nem önműködő meg pillekönnyű ajtók voltak forgalomban, hanem nagyon nehéz vaskeretes kapuk, amiknek egy nagy fából készült, kocka alakú „kilincse” volt. Rendszerint nekem nem sikerült egyedül kinyitnom, de mindig segítettem tolni az ajtót. Télen azonban, hiába küzdöttük át magunkat az első akadályon, rögtön a következőbe botlottunk, azaz gabalyodtunk bele. Valamiért akkoriban az volt a szokás – és ez tényleg szokás volt, mert a közértekben, a postán, az orvosi rendelőben, sőt az iskolában is ezzel találkoztam -, egy általában sötétbarna színű, vastag függöny állta az utad, és elsőre sohasem találtad meg, hol nyílik szét, tehát kellett egy kicsit hadakozni a textillel.

De ha kitartóak voltunk, akkor meg is lett a jutalom. Ahogyan összezárult mögöttünk a függöny, megéreztem a kissé áporodott, könyvekből kigőzölgő papírszagot, ami semmi máshoz nem hasonlítható. A könyvespolcok útvesztőjében sétálgatva csak kapkodtuk jobbra-balra a fejünket, félve levettünk egy-egy könyvet, belelapoztunk, de olyan halkan, mintha templomban lennénk. Miután kiválasztottunk hármat-négyet, és hazaértünk velük, alig vártuk, hogy beleolvassunk. Általában mindig találtunk bennük valami izgalmasat: egy lepréselt virágot, egy összegyűrt bevásárlócédulát, néhány kilapult pókot.

8. Az üzenetküldés változatos fajtái

Mivel akkoriban nem volt telefon – és ahogy említettem-, internet meg mégannyira sem, más lehetőségek álltak rendelkezésünkre, ha valamit szerettünk volna közölni valakivel, aki távol volt tőlünk.

Az egyik leggyakoribb tájékoztató eszköz a kaputelefon volt. Az egész lakótelepen lehetett hallani, ha valamelyik lépcsőházba felcsengettek, mint ahogyan azt is tisztán ki lehetett venni, hogy kit keresnek és miért („Csókolom, Peti lejöhet focizni?”, „Csókolom, Eszti vagyok, Kata lejöhet a játszótérre?”, „Szia! Te vagy az? Na, jössz már? Rád várunk!…Jaj, bocsánat, csókolom, Dia lejöhet biciklizni?”) Rendszerint ha akkor csengettünk fel a másikhoz, amikor még nem volt kész a házija vagy az apukája a két műszak meló után elaludt délután, akkor nem számíthattunk sikerre és kedves pajtásunk csak az erkélyükről integethetett nekünk.

A másik gyakran bevetett tömegtájékoztató eszközzel minket befolyásoltak. Ekkor a szüleink kihajoltak az ablakon vagy kimentek az erkélyre és lekiabáltak a játszótérre, hogy most már induljunk felfelé („Géééza, most már gyere hazaaa!”). Akiknek kiabáltak, azok rendszerint lesütött fejjel, szégyenkezve (mert akkor nagyon cikinek tartottuk ezt) indultak haza, néhányan bepróbálkoztak egy „Haaadd maradjaaak mééééég!”-gel, de ez ritkán volt eredményes.

A kettő kombinációját használtuk, ha nekünk kellett valami. Ekkor felcsengettünk anyuéknak a kaputelefonon, elmondtuk, mit szeretnénk (pénzt, zsepit, a fent felejtett kulcsot, volt, aki vizet kért, majd kapott, a nyakába) és anyu kijött az erkélyre és valami zörgős zacskóba becsomagolva, „Dooobooom!” felkiáltással elengedte a kért holmit.

A barátnőmmel, Esztivel, aki a szemben lévő házban lakott, kifejlesztettünk egy igazán titkos, de kevésbé hatékony üzenetküldő rendszert. Ha valamit szerettünk volna mondani a másiknak, akkor a meghatározott időben (a suliban tisztáztuk, hogy mikor) kiálltunk az erkélyre egy papírlappal, amire nagy betűkkel ráírtuk, amit mondani szeretnénk, a másik pedig távcsővel leolvasta. Ezek az üzenetek rendszerint csak arról szóltak, hogy „kész-e a házid és lejöhetsz-e már?”, „elmentek-e a vendégek és lejöhetsz-e már?”, „uzsonnáztál-e és lejöhetsz-e már?”.

Ez a forma persze nem volt annyira jó, mint a kaputelefon, mert előfordult, hogy valamelyikőnk elfelejtett kimenni az erkélyre a megbeszélt időben vagy minden igyekezetünk ellenére sem tudtuk elolvasni a lapra írtakat, és egyszer az is előfordult, hogy kikapta a szél a kezemből a papírt. Ekkor átváltottunk a kiabálásra, így pótolva a hiányzó részeket.

9. A szabályok betartása

Minden életkorban voltak olyan szabályok, amiket be kellett tartanunk. (Persze ilyenek a mai gyerekek esetében is vannak.) Ezek rendszerint arról szóltak, hogy hová mehetünk és hová nem, mikorra érjünk haza (erről már korábban meséltem), mire mászhatunk fel és mire nem (általában a rakéta mászóka volt a tabu).

Nálunk nagyon sokáig élt az a szabály, hogy a lakótelepünk melletti dupla kétsávos úton egyedül nem mehetünk át (persze akkor még gyalogátkelőhely meg ilyenek nem voltak, csak nagyon messze). Már nagyobbacska voltam, amikor anyuék annyira elővigyázatosnak és óvatosnak tartottak, hogy megengedték, hogy elmehetek egyedül a kisállat-kereskedésbe halakat venni (igen, előbb-utóbb sikerrel jártunk). Minden rendben is zajlott, odafelé simán ment minden, már visszafelé tartottam kezemben a zacskó hallal, amikor az úttesthez értem. Úgy ítéltem meg, hogy lesz elegendő időm átérni, mielőtt ideérnek az autók, de biztos, ami biztos, futni kezdtem. És ahogyan ilyenkor lenni szokott, az úttest közepén megbotlottam valamiben és elestem. Viszont bennem volt, hogy ez az úttest nagyon veszélyes (és nekem korábban nem is volt szabad itt lennem), ezért menteni próbálva a menthetőt, amikor éreztem, hogy most egy nagyot fogok zakózni, ugrottam egyet, hogy ne az autók elé essek, hanem legalább a járda közelébe, az út szélére. Ez sikerült is, hál’ istennek az autók még a közelben sem jártak, viszont mivel ösztönszerűen védtem a kezemben tartott halakat, azokat a magasba tartottam és csak egy kézzel tudtam valamennyire felfogni az esést. Persze mondanom sem kell, hogy az út szélén apró törmelékből álló kavicssor volt, amelyből jónéhány a tenyerembe fúródott, a térdemről lehorzsolódott a bőr, de a halaknak semmi baja nem lett.

Azt hiszem ismertük az összes szabályt, amiben anyuval és apuval megegyeztünk, csak voltak, amelyeket kicsit lazábban kezeltünk (lásd a lámpakapcsolás és hazaindulást) és voltak, amelyeket tényleg nagyon komolyan vettünk.

10. Táborozás szülők nélkül

Imádtam nyári táborba menni, egy hét szülők nélkül a barátokkal… hát lehet ennél szebbet kívánnia egy felsős iskolásnak?

Utólag visszagondolva fogalmam sincs, hogyan magyarázzam el egy mai gyereknek, hogy mi a fenét szerettem abban a táborban. Rengeteg szúnyog volt, délután a Büdös-tóhoz jártunk fürdeni (és sajnos volt alapja az elnevezésnek), estére elfogyott a meleg víz és tejbegríz is csak utolsó vacsorára volt. Mai szemmel nézve elég szegényes volt a kínálat. De nem is ezért szerettem táborozni.

A tábor nekem egyet jelentett a szabadsággal, mert próbálgattam, milyen a szülők nélkül, önállóan ellátni magam. Egyet jelentett a szerelemmel, mert először kezdtem valami többet érezni egy fiú iránt. Egyet jelentett a felhőtlen örömmel, mert a tábor végi “ki mit tud”-on mindig elsők lettünk. Egyet jelentett a felnőttséggel, mert egy egész estén keresztül őrködhettünk a kapubejárónál, és éjfélkor zsíros kenyeret kaptunk Laci bától bátorításként. (Amire nem volt szükség, mert a legijesztőbbek az éjjeli bogarak voltak.) Egyet jelentett a szórakozással, mert mindig volt disco, aminek a végén addig kiabáltuk, hogy „Még egyet!, míg Feri bácsi, a táborvezető engedélyezett még három számot. Egyet jelentett a világ kinyílásával, mert három iskolából jöttek a táborlakók és szívesen beszélgettünk és ismerkedtünk velük, miközben új barátságokat kötöttünk és új szerelmeket találtunk.

Szóval semmi flanc nem volt benne, csak együtt voltunk és kész. És ennyi éppen elég volt. De szerintem a mai gyerekeknek is elég ennyi.

Pont annyi, amennyi az élet. És nekem ilyen volt a nyolcvanas-kilencvenes években.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ