Első osztály

Még egy szakértő sem kerülheti el a végzetét! Hiába húztuk-halasztottunk az iskolakezdést, vártunk még egy évet, hogy az írni-olvasni és számolni már jól tudó kislányunkat végül iskolába adjuk. Kénytelenek voltunk ez év szeptemberében beletörődni a megváltoztathatatlanba, és 2009. szeptember 1-jén elsőszülött kislányunkat, Pálhegyi Júliát iskolába engedtük.

A nagy nap előestéjén, kislányom ártatlan tekintettel rám nézett, és megkérdezte: „Anya, neked milyen volt első osztályosnak lenni? ”. Akkor egy pillanatra megállt bennem az ütő. Ekkor ugyanis már hetek óta rémálmoktól meggyötörten, izzadtan ébredtem, és álmomban fel-felkiálltottam: Nem, nem akarok még egyszer elsős lenni! Nem tudtam, mit csináljak. Most kerteljek? Mondjam, hogy „kislányom, nagyon jó volt, izgatottan vártam már az első osztályt, alig vártam, hogy már ihassam magamba a tudást”? Vagy pedig mondjam el neki az igazságot? Tapasztalt szakértőként, aki tisztában van a double bind, azaz kettős kötés elméletével (vagyis hogy a gyerek, hiába mondok valamit, mégis csak azt veszi le erősebben, amit érzek), nehogy azt érezze Julcsa lányom, hogy tényleg valami mély, torokszorító, ijesztő titok lapul az iskolás első év mögött, úgy döntöttem, inkább színt vallok. Legyen hát coming out! Lesz ami lesz, elmondom a kislányomnak szomorú történetemet Erzsi nénivel, az én első osztályos tanító nénimmel.

Én akkor mentem iskolába, amikor éppen csak betöltöttem a hatodik évemet. Anyukám öcsémmel éppen terhes volt, aki majdnem koraszülött lett egy bizonyos Peti miatt (aki azóta egyébként négy gyerek édesapja), aki akkor valami homályos okból kifolyólag nálunk tartotta szülinapi zsúrját. Anyukám valószínűleg kicsit túlreagálhatta kilenc hónapos terhesen a születésnap gyermeki szeszélyeit, csíntevéseit, így fenyegető koraszüléssel kórházba került, és ott töltötte az egész szeptembert. Mindez nyomot hagyott az én iskolai előmenetelemen, mert így anyukám nélkül kellett nekivágnom az edukáció rögös útjának. A mai napig nem felejtem el, a tanterem a falán volt egy kép, rajta egy kiránduló család: papa, mama, gyerekek. Amikor én arra ránéztem, rögtön lelkemig hatolt a maró fájdalom, hogy én is, én is kirándulni akarok. Nem mintha addig a János-hegyi kilátónál tovább jutott volna kis családunk, nem voltunk különösképpen kirándulós fajták, de valamiért mégis úgy éreztem, hogy a családi kirándulásban van az egység és az erő, és iszonyatos, elementáris vágyat éreztem akkor és ott, hogy hátizsákot ragadjak. De Erzsi néni mindezt nem méltányolta.

Körülbelül egy-másfél hónapja járhattam akkor még iskolába, amikor az anyukám először látogatott be, hogy megnézze, mégis hogyan boldogul kislánya a betűvetéssel, aki addig az óvodában a legokosabb, legértelmesebb kislány volt (legalábbis ezt beszélik, ugyan én már nem emlékszem, de hajlamos vagyok elhinni). Erzsi néni csak annyit mondott: „Juditka a legrosszabb tanuló, nem valószínű, hogy meg fog tanulni valaha is írni-olvasni”. Juditka – azóta is borsózik a hátam, ha valaki ezen a néven szólít. Erre anyukám döbbenten csak annyit volt képes mondani, hogy de legalább ne a gyerek előtt. Mire Erzsi néni nemes egyszerűséggel kijelentette: „hallja csak meg, tudja csak meg, hogy ő a legrosszabb! ”. Hát nekem több se kellett! Azóta is gyomorideget érzek, hogyha az „alsó” és a „fecskefarokra” (f és j betű a gyengébbek kedvéért) gondolok, de már egy egyszerű füsti fecske látványától is ökölbe szorul a kezem. Emlékszem, tele volt az elsős ellenőrzőm fekete virágokkal, gondolom mondanom sem kell, hogy azóta sincs tele a virágládám nefelejccsel. Ezek után talán már megérti a kedves olvasó, hogy miért ébredtem fel már hetek óta rémálmokkal küszködve, izzadtan álmomból, ha arra kellett gondolnom, hogy kislányom elkerülhetetlenül, végzetesen első osztályos lesz, mint én.

Mire mindezt előadtam erősen hiányos fogazatú kislányomnak, úgy megsajnáltam magam, hogyha szabadjára engedtem volna indulataimat, egy százas zsebkendő sem lett volna elég, hogy felitassa könnyeimet. Kislányom viszonylag könnyen vette sanyarú sorsomat, és ennyit mondott: „na: hát, az én tanító nénimet viszont Ágnes néninek hívják, és ő nagyon aranyos”. Ezzel le is volt zárva a történet. Szomorú múltam senkit sem érdekelt tovább. Már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy reggel nyolc órára fehér ingben, fekete szoknyában, tehát ünneplőben megjelenjünk a Kiss János altábornagy utcában, ahol kislányom megkezdte alapfokú tanulmányait.

Némileg azért burleszfilmszerű volt az első napunk az iskolában. Ugyanis az évnyitón, ahol amúgy sem voltak kevesen, felsorakozott anyukám, nevelőapám, alias Szaki Nagypapa, Dédi, Bálint a büszke óvodás öcsi (szintén ünneplőben, ezért egy ponton majdnem őt is besorozták elsősnek) és mi, a Papa és én az aggódó szülők. A nagy izgalomban természetesen már megint indulhattam volna hamarabb tíz perccel. Ugyan azt mondták, hogy nyolc órakor csak a gyülekező lesz, és maga az ünnepély kilenckor kezdődik, de ezzel a tízperces késéssel pont sikerült előhívnom ugyanazt a „Te vagy a legrosszabb” tekintett gyermekem apjából, mint anno dacumán Erzsi néni nézhetett rám, amikor az első fecskefarkat lerajzoltam neki. Egy darabig ugyanis úgy tűnt, hogy Julcsikám az utolsó padban fog helyet foglalni, és erről, ki más tehetett volna, mint én, akinek sikerült 8 óra 7 percre beérnie az első napon. Szerencsére hamar kiderült, hogy ez csak egy átmeneti ülésrend volt, így a nézés is utóbb visszavonásra került.

Felmenőimtől nem sok mindent láttam Julcsából a tanteremben, mert egymást félrelökve tolongtunk az ajtónál. Ági néni rezignált tekintetéből kezdtem észlelni, hogy jobb lenne, ha kicsit visszavennék, és hagynám, hogy Júlia lányom önmagától beilleszkedjen a közösségbe. Nem mondom, hogy ez túl könnyen ment. Aztán megkaptam a kegyelemdöfést, amikor továbbra is próbáltam Julcsa útját terelgetni, afféle „Olasz Mamma” módjára, és közöltem, hogy „nem baj, hogy a legjobb ovis barátnőddel jöttél iskolába, azért majd még nézzél körül, találj barátokat, nehogy egyedül maradj”. Julcsa megvetően rám nézett, és azt mondta: „Anya, ezt majd az élet eldönti!”

És igen, természetesen én voltam az az anyuka is, aki nagy igyekezete ellenére, nem pakolt tízórait a gyermekének. Ez gondolom szintén a rémálmaimban fog az elkövetkezendő tíz évben többször felbukkanni majd. Szerencsére a gyerek apja, aki ilyenkor mindig feltalálja magát, kisvártatva megjelent egy műanyag késsel, valamint kiflivel, vajjal, és az utcán parkoló autónkban elkészítette a tökéletes uzsit.

Azután már gördülékenyen ment tovább a nap, nehezen, de leválasztottam családomat és magamat is Julcsiról. Azért mondjuk úgy két-három kilométeres távolságnál messzebbre nem mentem az iskolától és háromnegyed tizenkettőkor már alig vártam, hogy visszamenjek, mert úgy gondoltam, hogy Julcsi addigra már remegve fog várni. Hát megint tévedtem. Julcsa akkor már tisztasági felelős volt. Egy nagy adag folyékony szappannal a kezében találtam a folyosón.

Tudomásul kell vennem: Julcsa hamarabb lett iskolaérett, mint én.

Írta: Regős Judit