Sokszor és sokan mondják, hogy milyenek ezek a mai fiatalok és különben is, milyen felnőtt lesz így belőlük?! Hiszen egész nap csak a telefonjukon lógnak, minden szabadidejüket a plázákban töltik, ahol a próbafülkékben szelfiznek. Meg hogy a lányokat semmi más nem érdekli, csak hogy shoppingoljanak, a fiúk meg csak kívülről tűnnek keménynek, mert ha el kellene menniük katonának, akkor megtudnák, hogy mi az a rend és fegyelem…
Pedig szerintem azért alig különböznek tőlünk. Persze nem a mostani, felnőtt énünket kellene összehasonlítani velük, hanem azokat az egykori tinédzsereket, akik voltunk. Így már azért talán más a képlet.
Én emlékszem, hogy akkor is ugyanolyan nyeglék és nemtörődömök voltunk, mint most ők. Talán vadak is és nyersek, és persze mindenről megvolt a véleményünk.
De hát kérem, ilyen a kamaszkor! Csak akkor nem szűk nadrágban és bő pulcsiban jártunk, hanem fordítva, trapéz naciban és szűk felsőben. Akkor nem a telefonunkat nyomkodtuk, hanem az aktuális beat és rock számokat hallgattuk, lehetőleg jó hangosan. (Ugye, a felnőttek szemszögéből mindegy, idegesítő mindkettő.) Akkor nem plázákban találkoztunk, hanem a panelházak közötti téren, de ugyanúgy lógtunk egész nap, beszélgettünk és sötétedés után kipróbáltuk a cigit, akárcsak a mostani fiatalok. Akkor nem klubokba jártunk szórakozni, hanem házibulikba, de ugyanolyan rendetlenséget (olykor eltört vázákat és poharakat) hagytunk magunk után, mint most ők a tánctéren.
Persze ezek mind külsőségek, amelyek „látszólagos” átalakulása mellett belül semmi sem változott.
Ugyanolyan sebezhetőek, mint mi voltunk és a kemény arcok mögött ugyanolyan érzelmekkel telített szív dobog, akárcsak régen. Ugyanúgy keresik a helyüket és az útjukat, ahogyan mi tettük, hangosan és dühösen, szembeszegülve mindennel, ami régi és konzervatív. Mert kamaszként csak ennyink van: erőnk, amit még nem annyira tudunk kezelni és vágyaink, amelyek túlmutatnak mindenen.
Miért nem szeretjük hát őket? Miért jó, ha felnőttként némi sajnálattal és annál több dühvel beszélünk róluk?
Tudom, hogy kissé álnaiv a kérdés, hiszen egy kamasz mellett élni valóban nehéz. (Talán kamasznak lenni egy fokkal könnyebb, mint egy kamasz szülőjének.)
Ám mégis azt gondolom, hogy sokszor azt gondoljuk, hogy a buszon elterpeszkedő fiatal biztos tiszteletlen, hogy a konditeremben izzadó srác az osztály legbutábbja, hogy a szobájába bezárkózó, fancsali arcú lánynak semmi sem jó.
De belegondoltunk már, hogy lehet, hogy csak fáradt, mert a suli előtt vagy a suli után még dolgozni megy, mert otthon keveset keresnek. Vagy lehet, hogy az apja mondta neki, hogy a rajzolás helyett keressen magának valami férfiasabbat, ő pedig csak meg akar neki felelni. Vagy akár az is lehet, hogy most éli át élete első szerelmi bánatát.
Persze azt is tudom, hogy nem minden esetben vagy így, mégis úgy tapasztaltam, hogy ezek a tiszteletlen, flegma és nihilista fiatalok semmit sem szeretnének jobban, mint hogy szeressük őket akkor is, amikor (külsőleg és belsőleg) változásban vannak, hogy elfogadjuk és támogassuk őket, amikor életük nehéz döntéseit kell meghozniuk, hogy néha hozzánk bújhassanak és megöleljük őket, hogy türelmesek legyünk velük, amikor ők magukkal egyáltalán nem azok.
Mert ebben a korban, amikor minden dinamikusan változik, mi vagyunk az egyetlenek, akik stabilak.
Szóval, legalább mi viselkedjünk felnőttként! 🙂
Vélemény, hozzászólás?