A minap találkoztam egy gyerekkori ismerősömmel, aki augusztusi esküvőjére készül. Azt kérte tőlem, írjak valami személyeset a szertartásra. Miközben arról beszélgettünk, hogy mi kerüljön a szövegbe, azt mondta, „a lényeg, hogy már 9 éve vagyunk együtt, szóval nem vagyunk azok a rózsaszín ködbe burkolózó turbékoló gerlepárok…”
És bevallom, ez a mondat bekúszott a gondolataim közé, ott leült egy kényelmes fotelbe és azóta sincs esze ágában felkelni onnan és nem hagyja, hogy ne vegyek tudomást róla. Szóval azon gondolkodtam, hogy tényleg, mi van akkor, ha úgy házasodtok össze, hogy már túl vagytok a perzselő, heves érzelmeken?
Szerintem mikor még elég messze vagyunk a Nagy Ő-től (időben és lélekben), azt gondoljuk, hogy az esküvő őrült szerelemben fog telni, a mindent elsöprő érzelmek kavalkádjában és az egész olyan filmszerű lesz.
És ezt a kamaszkor talán még jobban megerősíti. Hiszen a középiskolában, ha akarjuk, ha nem, megismerkedünk Rómeóval és Júliával, ezzel a két lázadó tinédzserrel, akik mindenre fittyet hányva rohannak egymás felé Verona elképzelt tengerpartján. És hiába Shakespeare drámai tömegmészárlása, arra vágyunk, hogy igen, mi is ezt az elsöprő és tornádószerű szerelmet akarjuk, és az esküvőnket is csak ezer fokon égve tudjuk elképzelni. (Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy a fiatal évek bohém és felhőtlen időszaka csak bebetonozza ezt az érzést, hiszen többször és gyakran átéljük ezt a semmihez sem hasonlítható, bizsergető érzést, és akár egyik napról másikra szerelembe eshetünk, miközben állandó jegyünk van erre a hullámvasútra.)
Közben persze faljuk a filmeket (randi a moziban, filmnézés nála, másnap nálam…), amelyek nagyrésze tökéletesen passzol ebbe a képbe, hiszen a szupercsini szereplők kivétel nélkül kimaxolják a romantika és szerelem fogalmát, minden klappol, minden zavartalanul és simán megy.
Tehát nincs is okunk azt gondolni, hogy másképp is lehet házasodni.
Pedig néhány napja csak, hogy ott ült velem szemben valaki, aki kimondta, hogy nem, nem a kezdeti perzselő érzelmekkel fognak ott állni az oltár előtt.
És azt gondolom, hogy ez sokkal romantikusabb, mint a Rómeó és Júlia sztori. Hiszen itt vannak ők, akik immár 9 évvel a hátuk mögött érzik úgy, hogy igen, csináljuk, házasodjunk össze. Nem a gondtalan szerelem vezeti őket az anyakönyvvezető elé, hanem a sok mindenen átmentünk együtt, a tudom, hogy milyen, ha ideges és beteg vagy, ha egy fárasztó nap után csak bedőlsz az ágyba, ha egy délutáni eső után elmosódott sminkben és átázott ruhában érsz haza, és ezek után is veled akarok lenni szerelem.
Szóval erre nem azt mondjuk, hogy ez a tipikus „nem tudok nélküled élni” (hiszen már mind elmúltunk 25 évesek, és tudjuk, hogy az ember sokkal többet kibír, mint azt gondolja), hanem azt, hogy „tudnék nélküled élni, csak egyáltalán nem szeretnék”.